Pio atya levelei

Az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és meghalt Pio atya (1887-1968) neve immár fogalommá vált a katolikus hívők számára: története a XX. század misztikájának önálló fejezete. Pio atya az első stigmatizált pap. Testében a szent sebhelyek, a stigmák adományát harmincegy éves korában, 1918. szeptember 20-án kapta meg, pénteki napon, Jézus keresztre feszítésének napján, reggel 9 és 10 óra között. (Előtte már igen fiatalon, 16-17 évesen, novícius korában megkapta a stigmákat és a velük járó fájdalmakat, de az ifjú szerzetes kérte az Urat, hogy szabadítsa meg ezektől. Imája meghallgatást nyert, bár a fájdalom nem múlt el.)

A Ménesiné Mezősi Krisztina által fordított levelek 1910 szeptembere és 1921 novembere között íródtak. A két lelkivezetőjéhez, Benedetto és Agostino atyákhoz írt leveleiben Pio atya őszintén vall lelki életéről, vívódásairól, Istennel megélt találkozásairól.

Az emberek döntő többsége ösztönösen utasítja el a legkisebb fájdalmat és szenvedést is. Pio atya viszont a bűnösök megmentésének karizmáját kérte és kapta Krisztustól papi és szerzetesi hivatása feladatául, cserébe pedig önmagát ajánlotta fel, testi-lelki szenvedéseivel együtt. Legnagyobb szenvedései közepette is boldognak vallotta magát, mert úgy érezte, szíve „együtt dobog Jézus szívével.” (I/2. levél) Pio atya számára egyértelmű volt, hogy a szeretet és a kereszt szorosan összekapcsolódnak: „… tudom, hogy kereszt a szeretet záloga és a megbocsátás biztosítéka, s hogy az a szeretet, amelyet nem táplál és erősít a kereszt, nem is igazi szeretet, csupán szalmaláng.” (I/23)

Ezekből a gyónásszerű levelekből az is kiderül, hogy Pio atya állandó küzdelmet folytatott a gonosszal, „sokszor úgy érzem, a gonosz lélek megragad, és ki akar szakítani Jézus karjaiból… Vannak pillanatok, amikor a saját magam elleni küzdelem már-már az őrület határára kerget.” (I/3) A gonosz lélek folyamatos zaklatásai miatt időnként búskomorrá lesz, de nem szűnik meg buzgón imádkozni Jézushoz, s ilyenkor nem érzi a kísértés elleni küzdelem súlyát és a rosszkedv keserűségét. Jézus jóságos, aki megengedi ugyan, hogy a gonosz megkísértse őt, de mindig megvigasztalja és megerősíti a lelkét.

Egyik levelében leírja csodálatos misztikus élményét, amit a szentmise utáni hálaadó imádságban élt át: ”Ó, mily gyengéd beszélgetésem volt aznap reggel az Éggel!... Jézus szíve, ha szabad így mondanom, eggyé olvadt az enyémmel. Nem két szív dobogott többé, hanem csak egy.” (I/8) Pio atya úgy érzi, Jézus iránti szeretete napról napra mind mélyebben áthatja egész lényét, szellemi, erkölcsi, lelki valóját. Ezért is okoz neki szenvedést, ha látja, hogy az emberek „nem csupán elfordulnak Jézustól, hanem, ami még rosszabb, bántják, sőt szörnyű káromlásokkal illetik! Inkább meghalnék, vagy legalábbis megsüketülnék, semmint halljam, amint az emberek ily gyalázatosan sértegetik Istent.” (I/5) Pio atya meggyőződése, hogy az első világháborút Isten figyelmeztetésnek szánta a tőle elfordult és az isteni törvényeket figyelmen kívül hagyó emberiség számára: „A mostani csapással Istennek az a fő célja, hogy közelebb vigye az embert az istenihez; másodlagos, közvetlen célja pedig, hogy megmutassa: nem igazolható Isten gyermekeinek Isten gyermekei általi üldöztetése, amely a mostani háború egyenes következménye.”

Önmaga lelki békéjének megtalálása mellett ugyanilyen intenzíven foglalkoztatja a kérdés, hogyan lehetne az Istent elutasító, róla hallani sem akaró, a krisztusi jóságot figyelmen kívül hagyó, önmaguk képzelt nagyságától eltelt, öntörvényű embereket visszafordítani a hithez. Lelkileg halottnak nevezi őket, s fölteszi a kérdést: „Hogyan lehetne észre téríteni e boldogtalan Júdásokat? Mitől remélhetnénk, hogy életre kelnek, akik valójában halottak? Ó, atyám, meghasad a szívem a fájdalomtól! Jézus őket is köszöntötte, átölelte, meg is csókolta – de ezeket a nyomorultakat a köszöntés nem szentelte meg, az ölelés nem térítette meg, a csók… nem mentette meg, de legtöbbjüket talán soha nem is fogja megmenteni! Az isteni irgalom már nem lágyítja meg a szívüket; ajándékai nem vonzzák, büntetései nem fékezik őket.” (II/1) Ugyanakkor Pio atya soha nem önmaga tökéletességétől eltelve, mintegy magasabb erkölcsi fölényének tudatában írta leveleit, feddte meg azokat, akik istentelen módon élték az életüket, Krisztushoz való misztikus közelsége megakadályozta abban, hogy a gőgösség bűnébe essék. Ugyanebben a levélben aggódva teszi fel a kérdést: „… milyen ostoba is vagyok: vajon ki biztosíthat arról, hogy nem tartozom én magam is e szerencsétlenek közé? Igaz, én is szomjazom az igazi mennyei vízre, de ki tudja, vajon tényleg arra a vízre vágyódik-e epedve a lelkem?”

Pio atyát többször is megrohanják a kétségek, hogy elveszíti a hitét, s eltávolodik az Istentől és az emberektől is. „Atyám, mezítelen és szennyes a lelkem; e kiszáradt, tikkadt szív eleped Istene után; szívem-lelkem nem mozdul már a felé, aki jóságában megteremtette. Jóformán nincs már hitem… Nincsen bennem szeretet. Az Isten iránti szeretet a teljes megismerésből fakad a tevékeny hitben; a lélek rábízza magát ígéreteire, megpihen, lemond önmagáról, és megnyugszik édes reménységében. Nincs bennem felebaráti szeretet sem, mert az az előzőből származik; s ha hiányzik az első, amelyből minden éltető nedv fakad, minden ág elsorvad.” (II/12)

Pio atya számára a legszörnyűbb állapot az, amikor úgy érzi, sötétségben él, s végleg elszakadt az éltető forrástól, Krisztustól: „Minden jelét, minden nyomát elvesztettem a legfőbb Jónak, a szó legszigorúbb értelmében. Elfúló lélegzettel keresem e Jót, de mindhiába, egyedül maradok keresésemmel… E teljes elhagyatottságban az élet kényszer, a halál pedig minden pillanatban kívánatos megkönnyebbülés e gyötrelmes élettel szemben.” (II/13) E kétségbeesett levelében szinte dacosan figyelmezteti lelkiatyját: „Mondja meg Jézusnak, ne kényszerítsen rá, hogy magam is kényszerhez folyamodjam vele szemben; annyira keresteti magát, hogy amikor a választottak közt nem találja meg az ember, rettenetes kísértést érez, hogy az ellenség közt keresse.”

Pio atya gyötrelmei abból is fakadnak, hogy az isteni szeretet mértéke, amely a stigmákkal együtt osztályrészül jutott neki, meghaladja az emberi teherbíró képességét. A szent nem képes teljességében elviselni ezt a mérhetetlen szeretetet, ezért aggódik, hogy elveszíti. „Lelkem gyötrődik, mert egyszerre tölti el kín és szerelem, keserűség és édesség. Hogyan viseljem el a Magasságbeli ily hatalmas működését? Õ bennem van, ezért ujjongok, s nem tudom megállni, hogy ne mondjam a Legszentebb Szűzzel együtt: ’Szívem ujjong megváltó Istenemben’.” (II/19)

Végül azonban a rengeteg gyötrődés, kísértés után Pio atya eljut oda, hogy összefoglalva lelki életét és annak misztikus útját, így fogalmaz: „… elemészt az Isten iránti szeretet és az embertársaim iránti szeretet. Isten mindörökre belevésődött elmémbe és szívembe. Sohasem tévesztem szem elől: csodálnom kell szépségét, mosolyát, háborgását, irgalmát és büntetéseit, jobban mondva: szigorú igazságosságát.” (II/23)

Pio atya leveleit elolvasva kirajzolódik előttünk a későbbi, szentéletű pap szerzetes alakja, aki ötven éven keresztül minden tettét és csodáját mások szolgálatának szentelte, zúgolódás nélkül vállalta, hogy neki a kereszt maradt. S persze milliók szeretete és tisztelete, hiszen San Giovanni Rotondo mindmáig a katolikus világ egyik leghíresebb zarándokhelye. Pio atya egyéniségének kisugárzása halála után is tovább tart, hogy megbékítő és vigasztaló befolyást gyakoroljon hívőkre és nem hívőkre, minden jóakaratú emberre egyaránt.

(MÉCS Családközösségek, 2008)

Magyar Kurír