Sajgó Szabolcs: Az egyház maga egy nagy karizmatikus mozgalom

Milyen helyzetben van a torontói magyar egyházközség?

Láthatóan elöregedő egyházközségről van szó, de azért vannak fiatalok, első-, másod- és még harmadgenerációsok is. Vannak, akik az elmúlt évtizedekben érkezvén elkötelezettek maradtak magyarságuk iránt, és igazi kétnyelvű gyermekeik vannak. A torontói magyarok között az ilyenek azért kisebbségben vannak. Többen nem tudják vinni a terhet, amit a kettős kultúra jelent – esetleg az anyagiak, a távolságok vagy az idő miatt –, így ennek áldásait sem tapasztalják meg. Szóval elég nagy a lemorzsolódás a nyelv, illetve a magyarság szempontjából. Sokan a távolság miatt nem járnak a magyar templomba, de mélyen hívők s egy közeli angol templom tagjai. Toronto nagyon nagy kiterjedésű, dinamikusan fejlődő város, jelenleg öt és fél millió lakossal, ha a hozzáépült elővárosokat is beleszámítjuk. Hatalmasak a távolságok, és a magyarok nem egy tömbben laknak. Nem ritka, hogy valaki húsz-harminc vagy több kilométert vezessen a vasárnapi mise vagy egy magyar rendezvény kedvéért. Ha nagy a forgalom, akkor az útja akár egy-két órát is eltarthat. Ezt meg lehet unni, főleg ha a lakóhelye közelében van egy templom. Van azért hétvégi magyar iskolája is az egyházközségnek, 220 gyerekkel, működik két cserkészcsapata is a plébániának, jönnek a „kodályos” gyermekek és fiatalok (tánccsoport), a templomba vasárnaponként nagyjából ötszáz ember látogat, négyszáznak van adományborítékja, 2600 háztartás címét tartjuk számon.

Amikor három éve kiment, nem volt nehéz kiszakadnia a megszokott környezetéből, és itthagyni például a Szentjánosbogár közösséget, aminek tulajdonképpen lelkivezetője volt a kezdetektől, vagy a dobogókői Manrézát, ahol 15 évet működött?

A papi, a szerzetesi és ezen belül a jezsuita feladat is az, hogy az ember oda megy, ahova küldik. Ezt lehet jól érteni és tenni. Fontos, hogy az ember folyton törekedjen belső szabadságra, ami ennek a küldetésnek a pozitív elfogadását lehetővé is teszi. A jezsuita spiritualitás hagyományában van egy úgynevezett „értelmi engedelmesség”, ami azt jelenti, hogy nem kényszerként, hanem belső szabadsággal, ellenérzés nélkül, elfogadással, pozitívan állunk hozzá a minket érintő döntésekhez. Ha holnaptól ez, hát akkor ez, és ha nem vagyok rá fölkészülve, akkor nem vagyok rá felkészülve. Hogy az ilyen döntéseket könnyen, elfogadólag fel tudjuk dolgozni, arra már a jezsuita képzésnek fel kell készíteni minket. Persze, ez nem megy gombnyomásra, és nem mindig alakul ki. Mielőtt beléptem a rendbe, világi pap voltam hét évig. Akkoriban szembesültem ezzel az egész kérdéssel. Többször hirtelen helyeztek, s tudtam, hogy teljesen egyházellenes okok álltak mögötte. Félbe kellett hagynom, amiket elkezdtem, és menni. Végig kellett gondolnom, hogy az-e az érdekes, amit én akarok, vagy hogy a rosszat, ami nem tőlem függött, igyekszem jóvá tenni úgy, hogy az új feladatot az új helyen jó lélekkel végzem, a legjobb tudásom szerint. Ha rám bízták volna, máshova mentem volna, de nem volt rám bízva, így amivel megbíztak, azt kellett jó lélekkel végezni. Így értettem meg már a noviciátus előtt a jezsuita lelkiség ezzel kapcsolatos kívánalmait. Amit erről megfogalmaz Loyolai Szent Ignác, az egyébként az emberi életben mindenki számára az érettség egy bizonyos pontját kellene, hogy jelentse. Egy családapa, egy családanya, egy dolgozó ember sem csinálhat akármit, hanem kötelességei, feladatai vannak, amiket gyakran nem ő határoz meg, de amit a legjobb tudása és „legjobb szíve” szerint kellene elvégeznie. Ennek a belső szabadságnak az elérése az emberi növekedés fontos állomása.

Hogy látja a szórványmagyarság keresztény közösségeinek helyzetét?

Toronto a magyarság szempontjából ma eléggé egyedülálló hely. Régebben voltak hasonló városok, például Cleveland vagy New York, ahol igen sok magyar lakott, viszonylag sokan friss bevándorlók. A tömbben lakó közösség szinte mindenhol megszűnt, az elöregedés általános. Mindez igaz Torontóra is, de itt sajnos sok az új magyar bevándorló. Azért sajnos, mert olyanok mennek el a Kárpát-medencéből, akikre ott nagy szükség lenne. Aki elmennek, első időben próbálják őrizni a gyökereiket, és gondolnak arra, hogy majd hazamennek. De a gyakorlatban idővel széthullás és lemorzsolódás következik be. Keveseknek van valódi retúrjegye, amit aztán föl is használnak, nemcsak látogatóként. A kilencvenes évek elején volt egy fölbuzdulás a külhoni magyarok körében, hogy jönnek haza segíteni. De sok emberi gyengeség keveredett bele ebbe a fogadtatás részéről és a felajánlás részéről is, például túlzott elvárások, kölcsönösen. Most is hasonló helyzetben vagyunk, az ország nagyon rászorul, hogy legyen olyan, aki szereti, és hajlandó tenni érte, valóban a közjót tekintve. De olyan sok visszaélés, hazugság, korrupció, lehangoló történet kering, hogy az eleszi az emberek kedvét. Vissza kell adni valamiképp annak az értelmét, hogy szükség van egymás segítésére, a bizalomra egymásban.

Hogy tartja a kapcsolatot az itthoniakkal?

Ritkán tudok hazajönni. De ha egyszer ott vagyok, ha oda szól a megbízatásom, akkor lélekben is ott kell lennem, az ottani feladatokra kell koncentrálnom. Sok lehetőséget ad az internet. Ma a fő probléma nem a kapcsolattartás lehetősége, hanem hogy a napi 24 órát mire fordítja az ember a sok értelmes és fontos lehetőség közt. Meg kell találni a prioritásokat, tudni kell, mire vagyok képes és mi az elsődleges feladat, és ami nem fér bele az időbe, energiába, arról fájó vagy nyugodt szívvel, de le kell mondani. 10-15 éve még el lehetett vonulni a világ telefon- és internetmentes részére. Ma az ilyen helyeket meg kell teremteni. Komoly belső döntést kell hozni és rendszeresen, tudatosan kilépni ezeknek a hasznos kütyüknek a fogságából órákra vagy napokra, ha imádságról, emberi kapcsolatokról, a szükséges feladatok elvégzéséről van szó. Sokaknak a papok és szerzetesek között sincs igazán elegendő védett lelki ideje imádságra, önképzésre, elmélkedésre. Vannak, akik vasárnap nem hajlandóak internetezni, nem veszik fel a telefont, ekkor a családjukkal vannak és a Jóistennel. De ezt sokan nehezen teszik meg, mivel azzal áltatják magukat, hogy lemaradnak valami fontosról – közben valószínűleg saját maguk elől menekülnek és az igazán fontosra nincs idejük.

A Szentjánosbogár közösségnek celebrált misét, utána pedig a bérmálkozásról és egy személyes élményéről beszélt, ami oda vezetett, hogy papnak ment. Esetleg megosztaná az olvasókkal is ezt a történetet?

A Szentjánosbogár kéthetente tart közösségi misét, s most egy egyéves bérmálkozási felkészítés is van. A rövid hazalátogatásomat fölhasználva megkértek, hogy beszéljek erről a szentségről és a felnőtt kereszténységről, hogy a személyes élményeimet is osszam meg. Elmondtam, hogy jó családi hátterem volt, szüleim hitben igyekeztek nevelni. Ennek ellenére kamaszként ateista, materialista lettem, hátat fordítottam a templomnak és Istennek. Visszatekintve látom, hogy mély depresszióban voltam, nem láttam az élet értelmét, és arra jutottam, az egyetlen értelmes tett az öngyilkosság. 17 éves elmúltam, amikor igen rossz lelki állapotban egy decemberi, havas vasárnap este, hosszú, céltalan barangolás közben a XI. kerületi utcákban, miután már elmúlt a „miseveszély”, besurrantam egy templomba melegedni. Épp abba, amelyikben 12 éves koromban bérmálkoztam. És ahogy ott álltam az üres templomban, egyszer csak mintha levették volna rólam mindazt az elviselhetetlen terhet, ami évekig cipeltem. Mint mikor kicserélik a lemezt a számítógépben. Az eufórikus állapot sokáig tartott. Hetekig gondoltam szkeptikusan, hogy majd elszáll. De nem szűnt meg a „tehermentesített” állapotom, az a nyomasztó belső teher soha többé nem jött vissza. Nem szedtem gyógyszert, nem jártam orvosi kezelésre. Nem volt semmi „látomásom, hallomásom”, „csak úgy” megváltozott a látásom, hallásom, a világ körülöttem. Nem tudom azóta sem másnak tekinteni ezt, mint kérés nélküli isteni adománynak, ami maradandó változást okozott bennem. Azért is mentem el papnak, hogy elmondjam fűnek, fának, a világ szép és az élet gyönyörű, bármit hazudnak is a felszín történései, a világ szomorú és hamis olvasatai. A bérmálkozás kapcsán még fontos arra gondolni, hogy a katolikus egyház maga egy nagy karizmatikus mozgalom, hiszen például a szentségek intézményesített karizmát jelentenek, a bennük való élet megtartó, hordozó erőként ott van, működik és kifejti a hatását a mindennapi életben.

Foglalkozik még versírással?

Néha-néha. Egy ötödik kötetre való „szöveg” azért lassan összeáll. Első önálló verseskötetem – Elárult látomás - Torontóban jelent meg az Amerikai Magyar Írók sorozatban 1987-ben, Tűz Tamás pap-költő, az emigráció egyik nagyszerű személyisége mozgatta a kiadását, írta hozzá az előszót. A többi önálló kötet aztán Magyarországon jelent meg. A második, a mégcsak péntek este megjelent angol és német fordításban is.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír