Seregély István: Útravaló – 2019. január 13., Urunk megkeresztelkedése

Nézőpont – 2019. január 13., vasárnap | 7:00

Seregély István nyugalmazott egri érsek szívügyének tekintette, hogy nyugdíjas éveiben elmélkedéseket írjon az Adoremusba. A múlt esztendő utolsó napján elhunyt főpapra emlékezve napról napra minden reggel közreadjuk a 2019. januári számba Útravaló címmel írt elmélkedéseit.

A karácsonyi időt lezáró ünnep eseménye már harminc évvel későbbre tehető, mint az az éjszaka, időszámításunk kezdete, amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben. A harminc évről senki nem vezetett naplót. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézus fölnőtt, Isten és emberek előtt kedvességben. Ács lett Názáretben, és bérmunkásként kereste kenyerét. 

Harmincéves korában aztán elhagyta Názáretet. A Jordán folyóhoz ment, ahol azokban a napokban már az egész országban hírét vették Keresztelő János föllépésének. Jézus is beállt a keresztelkedők közé. János ugyan tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem”. Ám a názáreti Jézus, aki testvérévé fogadta az embereket, ragaszkodott a kereszteléshez, hogy minden megtörténjen, amit vállalt. 

Ez a kezdet szentháromságos esemény volt. Jánost mindig egy egész sokaság kereste, így sokan voltak jelen akkor is, amikor Urunk, Isten emberré lett Fia megkeresztelésekor megnyílt az ég, és az Atya szava hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. János látta, amint a Szentlélek galamb képében leszáll Jézusra, és így mutatta be a jelenlévőknek Jézust: ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit”. 

Ezzel kezdetét vette Jézus nyilvános működése. Máté evangéliumában ezt olvassuk: „Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése, aki ezt mondja: »Ez az én szolgám, akit kiválasztottam, szeretett fiam, akiben tetszésemet találom. (…) A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot. (Mt 12,17–20.)” Isten Fia megszilárdítja az igazságot a földön, és elveszi bűneink gyalázatát. Földi életével, halálával és föltámadásával teljessé teszi a gondviselés tervét. A maga helyett elküldött Szentlélek pedig befejezi Krisztus művét, és mindent megszentel, azaz mindent Istenhez kapcsol. 

A „Szentháromság” kifejezés nem szerepel az evangéliumokban. Azt azonban leírták az evangélisták, hogyan szólt Isten a Fiáról a keresztelésnél, majd később a Tábor hegyén. Máté és Lukács följegyezték Isten Fiáról, hogy a Szentlélek által Máriától született, emberként. Háromszáz év kellett ahhoz, hogy a keresztények kibogozzák ezeket a szentírási kijelentéseket. Szent Ágoston óta beszélünk a szentháromságos Istenről. Megérteni ma sem tudjuk, de helyesen tudunk beszélni Isten szentháromságos titkáról a Hitvallásban. 

Egyvalami biztos: az Isten képére és hasonlatosságára teremtett és Isten által örök életre rendelt ember a názáreti Jézusban megismerte, hogyan éljen, s megtanulta, hogy ha elesik, Istenhez akkor is mindig visszatérjen a történelmet végigkísérő Szentlélek erejéből. 

Ez a mi rendeltetésünk, és nem más. Azért lettünk, hogy teremtményi szinten örökösei legyünk Isten életének. Ez mit sem veszít érvényéből, így volt, és így lesz minden viszontagságon át, bármi történik is ezen a tapasztalati világon. 

Ennek a keresztény hitnek, meggyőződésnek a történelmi kezdetét ünnepelhettük Jézus születésével a karácsonyi napokban. Ha a minket üdvözíteni akaró Jóisten időt ad, akkor ebben az évben is fölszítjuk hitünk pislogó lámpását, Jézus Krisztus nyomában járunk, és keresztje által mindig föltápászkodunk kikerülhetetlen emberi bukásainkból.

(Lk 3,15–16. 21–22)

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2019. januári Adoremusban jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria