Sisi kesztyűje és Sztálin füle – Rendhagyó kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Az emeleten, a bejáratnál óriási poszter hirdeti a nem mindennapi kiállítást. Balra a szépséges Erzsébet királyné vörös kesztyűvel látható, mellette jobbra, mintegy ellenpontként, a Mikus Sándor-féle egykori Sztálin-szobor vörösen izző füllel. A poszter közepén pedig azt olvashatjuk, hogy új műtárgyak érkeztek, ami azért nem meglepő egy működő múzeum esetében.

A kiállításon számtalan érdekes tárgy látható, melyekről később szólunk még, de most kivételesen vágjunk a dolgok közepébe, és nézzük meg az Erzsébet királyné kesztyűjét rejtő fekete keretes installációt.

A tárlat címében is szereplő fekete kesztyű, melyet Sisi a halála napján viselt, nem az első teremben látható, hanem beljebb, és nem is valahol középen helyezték el. Stílusosan egy vérvörös színű falat készítettek a kiállítás tervezői, ez veszi körül a fekete keretbe foglalt kesztyűt és a vele együtt kiállított tárgyakat: egy apró fésűt, egy rózsaágat és egy kézzel írt tanúsítványt, amely igazolja, hogy a kesztyű valóban Erzsébet királyné tulajdona volt. A német nyelvű szöveg szerint Berzeviczy Ádám pecsétjével és saját kezű aláírásával igazolja, hogy őfelsége Erzsébet császárné ezt a kesztyűt viselte a meggyilkolásakor, 1898. szeptember 10-én. Az 1898. október 1-jén Bécsben kelt irat folytatásából az is kiderül, hogy szerzője saját kezűleg húzta le a halottról a kesztyűt, és emlékül megtartotta. A királyné a sétái alkalmával használt fésűt és a vadászatok során viselt, György-dukátból készült mandzsettagombokat a lányától, Mária Valéria főhercegnőtől kapta. Berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Ádám (1841–1924) 1894-ben Nopcsa Ferenc báró utódjaként lépett a királyné szolgálatába, és útimarsallként Erzsébet királyné távolléteit szervezte. A királyné utolsó utazásán is ő teljesített szolgálatot, de a sorsdöntő percben, 1898. szeptember 10-én, amikor egy olasz anarchista Genfben meggyilkolta a királynét, nem lehetett Erzsébet mellett, mert Krúdy Gyula könyve szerint éppen hajójegyet ment vásárolni. 

Most pedig térjünk rá arra, hogy miért is jött létre ez a kiállítás. „A kétszázhúsz éve alapított Magyar Nemzeti Múzeum legutóbbi évtizedének műtárgygyarapodását mutatja be a tárlat. A múzeumba különböző módokon kerülhetnek be új műtárgyak: régészeti ásatásokból, hagyatékokból, vásárlással, hivatalos szervek, például a rendőrség, helyhatóságok vagy intézmények átadása révén, és nem utolsósorban adományokból. Az ajándékozás a múzeum megalapításától fogva mindmáig meghatározó része a gyarapodásnak, mivel az állampolgárok nagylelkű adakozási szándéka a kezdetektől töretlen” – olvashatjuk a tájékoztató szövegek között az első teremben, a falon. 

A rendezők felvonultatták a Régészeti Tár, a Történeti Tár, a Képcsarnok, a Fényképtár és az Éremtár újabb szerzeményeit, valamennyit külön-külön bemutatva. A kiállítás anyagából mindenképpen kiemelkedik néhány fontos gyűjtemény, mint például az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ereklyéi, melyeknek gyűjtése százhetvenhárom éve a múzeum egyik kiemelt feladata. Megnézhetjük többek között V. Ferdinánd magyar nyelvű királyi pecsétnyomóját, Kiss Ernő honvéd altábornagy tajtékpipáját és Nagysándor József honvéd vezérőrnagy aradi búcsúlevelét, melyet kivégzésének hajnalán írt a nagybátyjának. A kiállításon természetesen láthatjuk az 1956-os forradalom tárgyi emlékeit is, köztük a közismert Sztálin-szobor egy darabját, levágott fülét is, ahogy a tárlat címe hirdeti.

A kiállítás érdekes részlete a Széchényi–Szapáry család hagyatéka, amelyhez 2017-ben jutott hozzá a Nemzeti Múzeum, ajándékozás révén. A Szapáry családnak az Amerikai Egyesült Államokban élő tagjai a magyar államnak ajánlották föl családi relikviáik egy részét. A festmények többsége 18. századi ősgaléria-ábrázolás. Köztük található két gyermekportré is, melyek a 18. századi közép-európai barokk tipikus ábrázolásai: a festő kis koravén felnőtteknek mutatja be a gyerekeket. A műtárgyegyüttesben szereplő képek közül mindenképpen kiemelkedik Franz Schrotzberg osztrák mester alkotása, amely Szapáry Gézáné Győry Máriát és kisfiát, Szapáry Lászlót ábrázolja. Ez a kép is a barokk jellegzetes alkotása, de itt anya és fia bájos kettősének lehetünk tanúi. Különleges művelődéstörténeti értéket képviselnek a hagyatékban a 19. századi díszes fotóalbumok, valamint a századfordulóról és a 20. századból ránk maradt fényképek. Hazánk első washingtoni nagykövete, gróf Széchényi László (1879–1938) emlékét egy családi album és néhány dokumentum őrzi. Az iratgyűjtemény korai darabjai az 1730-ban és 1731-ben kiadott magyar királyi oklevelek. Szapáry Géza (1828–1898) fiumei kormányzóságának idejéből több 19. századi díszes diploma került a múzeum tulajdonába. Az ajándékozók édesapja, Szapáry Antal (1905–1972) 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol alapító elnöke lett az emigráns magyar sportolókat tömörítő Magyar Nemzeti Sportszövetségnek. Gazdag hagyatékában ott találjuk a magyar emigráció ismert alakjainak, kiemelkedő sportolóinak aktáit és a sportszövetség iratait is. 

A múzeum gyűjteményének kuriózuma egy porcelánból készített, bepólyázott csecsemő. Egészen különleges darab: a teljesen élethűen megmintázott gyermek föltekint a felnőttekre. Lábai nem látszanak, mivel szoros kötés takarja őket. A 18. században még másképp gondolkodtak a gyermekek gondozásáról, neveléséről. Úgy tartották, az a legjobb, ha a kisbabákat jó szoros pólyában tartják, ebből adódóan persze kezüket, lábukat nem tudták mozgatni. A porcelánból készült pólya alsó szalagján ez olvasható: L. Lückinven. A szignó azt jelzi, hogy a tárgy Johann Cristoph Ludwig von Lücke (1703–1780) elefántcsontmetsző, szobrász, porcelánmodellőr faragott mintadarabja nyomán született. A művésznek több pólyásbaba-ábrázolása is ismert, ő készítette például 1753-ban Dán Frigyes herceg (1753–1805) csecsemőkori elefántcsontportréját (Koppenhága, Rosenborg-kastély, Királyi Gyűjtemény). A műtárgy a 18. századi gyermekéletmód dokumentuma is. 

A Nemzeti Múzeum ugyan a régi tárgyak gyűjtő- és kutatóhelye, de a kiállításon jól látható, hogy az intézmény műtárgykincse állandóan gyarapodik, gazdagodik. Remek példa erre az Emőd-gyűjtemény, amely 2013 után szintén hagyatékként került a múzeum tulajdonába. Mindenképpen érdemes megemlékezni róla. Emőd György Károly 1955. április 23-án született Budapesten. 1978-ig színészetet, majd 1982-ig rendezést tanult a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Hosszú ideig dolgozott színészként, rendezőként. Színházi tevékenysége mellett jelentős volt fordítói, dalszövegírói munkássága is, Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának nevével fémjelzett magyar szövegét a legeredetibb fordítások között tartják számon. Édesapja és annak gyűjteménye révén már gyerekkorában közel került az iparművészethez, majd rövid időn belül maga is jelentős gyűjtővé vált. Érdeklődése, magas színvonalú kutatómunkája és egyedülálló szakmai tudása a reneszánsz és a barokk ötvösművészet, illetve a korai európai porcelánok világszerte elismert szakértőjévé tette. Ezüstgyűjteményének gerincét a számára rendkívül fontos magyarországi ötvösmunkák alkották. Kerámia- és porcelángyűjteményében egyaránt megtalálhatók voltak jelentős meisseni, bécsi és olasz porcelántárgyak és szobrok, reneszánsz majolikák, valamint a kínai és a japán porcelánművészet remekei. Gyűjtői és kutatói munkájában az vezérelte, hogy Magyarországon egyedülálló, nemzetközi jelentőségű gyűjteményt hozzon létre. Hatalmas szakkönyvtárát, kerámia- és ötvösgyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyta örökül. 2013. július 10-én hunyt el. 

Ha jól körülnézünk a kiállításon, további igazán érdekes, sőt meghökkentő alkotásokat is láthatunk. Jó példa erre egy nagyméretű Zsolnay-majolikaszobor Aba Sámuelről. A formába préselt műalkotást 1894-ben mintázta Kiss György (1852–1919), abban az időben, amikor olyan remek szobrászok egyész sora dolgozott a pécsi Zsolnay-gyárnak, mint Apáti Abt Sándor vagy Mack Lajos, hogy csak két nevet említsünk. Az egészen elképesztően díszes ruhába öltöztetett király kissé karikaturisztikus, vaskos bajuszát, kövérkés alkatát látva megmosolyogtatja az embert. Mindenképpen érdekes darab.

Ehhez hasonló az a szintén Zsolnay-alkotás, ami a Perui díszkancsó címet viseli. Térdeplő alak palackvázával, olvashatjuk a képaláírásban. Szintén Emőd György hagyatékából való ez a mókás, földpátos kőedény, amely világos massza, matt sárga és fényes vörös eozinos máz felhasználásával készült 1900 körül, Pécsen.    

S ha már a címben megemlítettük, akkor mutassuk meg Sztálin levágott fülét is, noha nem tartozik a legszebb emlékek közé Budapest múltjából. Történelmünk lapjairól tudjuk, hogy az egykori Felvonulási téren álló hatalmas generalisszimusz-szobrot 1956-ban, ha nehezen is, de eltávolították a talapzatáról. A bronz monstrumot az Akácfa utca sarkára vonszolták, és ott feldarabolták. Mikus Sándor alkotása, a Sztálin-szobor  a bukott Rákosi-rendszer jelképe volt, ezért esett neki akkor Budapest elkeseredett lakossága.

A szoborról érdemes tudni, hogy a Százados úti művésztelepen készült, a Mikus Sándor műterme melletti kis téren. Konyorcsik János szobrászművész, egykori tanárom a Kisképzőben mesélte, hogy az akkori főiskola szobrász szakos hallgatói mind részt vettek az elkészítésében, ahogyan ő is. Mikus egyedül nem bírta volna a munkát, a kisebb-nagyobb feladatokat leosztotta a hallgatóinak. Mikus Sándor az 1970-es években – Somogyi József és Szabó Iván mellett – az egyik legnépszerűbb szobrásztanár volt a főiskolán. Amikor 1973-ban felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, a társaim közül sokan szerettek volna Mikus csoportjába járni. Jó tanár és kedves ember hírében állt. 

A Nemzeti Múzeum mostani kiállításán rengeteg tárgy szerepel még, amit érdemes megnézni. A Kádár-korszakból is láthatunk mindenfélét, például Kádár János íróasztalát, foteljét és vele kapcsolatos iratokat. Megnézhetjük Rákosi Mátyás dolgozószobájának bútorait is, melyeket Mahunka Imre bútorgyárában készítettek 1930 és 1945 között. Ez a tárgyegyüttes teljesen új szerzemény, a Politikatörténeti Alapítványtól vásárolta meg a múzeum 2021-ben.

A sok tárgy között meg kell még említenünk a vatikáni Piusz-rend nagykeresztjét és csillagát, amely Szent II. János Pál pápa idején került Magyarországra. Egy fénykép is tanúsítja ezt, melyen a pápa kezet fog Keresztes Sándor volt vatikáni nagykövettel, aki egykor az Új Ember munkatársa is volt. 

S hogy valami vidám dologgal fejezzük be mostani kiállítási összefoglalónkat: a tárlaton láthatjuk az egykori aranycsapat üdvözlőlapját is, amit az 1954. évi labdarúgó- világbajnokságról küldtek, Svájcból. 

A Sisi kesztyűjétől Sztálin füléig című kiállítást augusztus 21-éig tekinthetjük meg a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.