Szent István vértanú

Nem lehetett volna ezt a szentet máskor ünnepelni? – kérdezzük. Nem ünneprontás ez, hogy a születés után mindjárt az erőszakos halálról beszélünk? Még mielőtt erre válaszolnánk, egy képre szeretnénk utalni, melyen szintén együtt szerepel a születés és a vértanúság.
A felvidéki Bártfa városkában, annak is gótikus templomában van egy középkori szárnyasoltár: Jézus születésének oltára. A középső dombormű a szokásos betlehemi jelenetet ábrázolja, a kép szélén viszont egy-egy gótikus fülkében négy vértanú szobrát látjuk: Szent Borbáláét, Szent Dorottyáét, Szent Katalinét és Antiochiai Szent Margitét. Miért szerepel a karácsonyi öröm mellett az erőszak? Azért, mert a művész, aki egy teológiai gondolatot örökít meg művén, azt akarja kifejezni, hogy ezért a kis gyermekért, aki igénytelen körülmények között született Betlehemben, a későbbi időkben valakik még az életüket is hajlandók voltak feláldozni. Ez a gyermek egészen rendkívüli hatást váltott ki az emberekből. Válaszút elé állította az embereket, állásfoglalásra késztette őket: vagy mellette, vagy ellene, de dönteniük kell életük során. 

A hét diakónus közül Lukács evangélista kiemeli Istvánt, "ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

"István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent diakónus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, "diakónus'' volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: Embereket fogadtak föl, hogy állítsák: "Hallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az Istent!" Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: "Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!" (ApCsel 6,11--13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: "Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11-12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert "atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba'' (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az "az ő népéhez'' kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: "A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: "Az ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly." Milyen házat építhettek nekem - mondja az Úr -, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!'' (7,48-53).

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: "Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!'' Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.
István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: "Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!'' (7,59).

István annyira diakónus és oly jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. Ez pedig minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét: "...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források december 26-ra teszik.

Ma, Szent István napján egy olyan szentet ünnepelünk, aki életében követte Jézus tanítását. Vértanúságának ünnepe Jézus születésének ünnepét követve azt hirdeti, hogy ha a betlehemi gyermek tanítása valósággá válna, igazi boldogság szállna a világra.

Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!

Magyar Kurír