A Szentatya katekézise a 134. zsoltár első részéről

Szeptember 28-án, az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa a 134. zsoltár első részéről elmélkedett.

A liturgikus dicsőítő himnuszban számos utalást találhatunk egyéb bibliai szövegekre. A liturgikus szövegek ugyanis gyakran merítenek a Biblia gazdag kincsestárából, amelynek témái, imái támaszt nyújtanak a hívek számára.

A 134. zsoltár első sorai szenvedélyes hangon szólítják fel a híveket az Úr dicsőítésére. A felhívás az Úr „szolgáinak” szól, akik az Úr házában, háza csarnokában laknak. Az istentisztelet helyén állunk tehát, a templomban, amely az ima kiváltságos közösségi helye. Itt különösen hatékony módon tapasztalhatjuk meg Istenünk, egy „jó” és „szeretetreméltó” Isten jelenlétét; ő az, aki kiválasztotta népét, ő a szövetség Istene.

Ezt követi a zsoltáros hitvallása: „Tudom jól, hogy hagy az Úr, a mi Istenünk, nagyobb, mint mind az istenek”. (Zsolt 134, 5) Ez a Credo alkotja az egész himnusz lényegét, hirdeti az Úr nagyságát, amely csodálatos műveiben válik láthatóvá.

Isten mindenhatósága szüntelenül megnyilvánul az egész világon, „a mennyben és a földön, a tengerben és a vizek mélyén.” (Zsolt 134, 6) Isten teremti a felhőket, a villámot, az esőt és a szelet, amelyeket a zsoltáros képzelete szerint rejtekükből indít útjukra. A hitvallás azonban az isteni tevékenységnek főleg egy másik szempontját ünnepli. A történelembe való csodálatos isteni közbelépésről van szó, vagyis arról, hogy a Teremtő megmutatja arcát, felfedi magát, mint népe megváltóját és a világ urát. A zsoltár felsorolja az imába mélyült Izrael előtt a Kivonulás nagy eseményeit: Röviden emlékeztet Egyiptom „csapásaira”, amelyekkel az Úr lesújtott rájuk, hogy megtörje az elnyomót, és felidézi azokat a győzelmeket, amelyeket Izrael aratott a pusztaságban megtett hosszú vándorlás után. Ezek a győzelmek az isteni beavatkozásnak köszönhetők: „Megvert sok pogány nemzetet, hatalmas királyokat leterített” (Zsolt 134, 10).

A zsoltár végül elénk tárja az oly annyira várt végcélt, az ígéret földjét: „Országukat népének, Izraelnek tulajdonába adta” (Zsolt 134, 12). Az isteni szeretet konkréttá, mintegy megtapasztalhatóvá válik a történelem sanyarú és dicsőséges eseményei során. A liturgia feladata, hogy mindig jelen valóvá és hatékonnyá tegye az isteni ajándékokat, különösen a nagy húsvéti szertartás idején, amely minden más ünnep gyökere, a szabadság és az üdvösség legmagasabb rendű jelképe.

Az Istent dicsőítő 134. zsoltár keresztény olvasatára utalva XVI. Benedek pápa római Szent Kelement idézte.

Itt jegyezzük meg, hogy Római Szent Kelemen (kb. Kr. u. 30 - 100), Róma püspöke, akit Pál apostol munkatársának nevezett (Fil. 4,3), az első azon ókeresztényírók közül, akiket apostoli atyáknak nevezünk. Levél a korinthusiakhoz című írását a Szentírás könyvei közé sorolták egészen a negyedik századig. E levél hosszú, záró imájában az egyházatya megállapítja, hogy már a 134. zsoltárban fellelhető a megváltó Isten képe. Az ószövetség atyáira kiterjesztett isteni oltalmat most mi Krisztusban kapjuk meg: „Ó Urunk, ragyogtasd fel ránk arcodat, védelmezz bennünket erős kezeddel, oltalmazz minden bűntől és ments meg mindazoktól, akik igazságtalanul gyűlölnek bennünket. Adj megértést és békét nekünk és a föld minden lakójának, mint ahogy atyáinknak adtak, amikor szentül hívták nevedet a hitben és az igazságban” – idézte végül római Szent Kelemen szavait XVI. Benedek pápa.

VR/MK