Szentháromságos élet a családban

– Mi volt a Világtalálkozó célja?
– A találkozó egy fejlődés szerves állomásának tekinthető, amely II. János Pál pápával indult el, aki felismerte, hogy a család támogatásra szorul. A nagy nemzetközi megnyilvánulások célja, hogy a katolikus egyház figyelmét a családokra irányítsa, a katolikus családok identitását megerősítse és a társadalom figyelmét is felhívja erre. Egykor a társadalom legtermészetesebb egysége volt a család, és senkinek nem jutott eszébe ezt megkérdőjelezni. A hagyományos társadalomban a család hol jól, hol rosszul működött, de betöltötte funkcióját. Ma gyenge családról beszélhetünk, ez meg is fogalmazódott a kongresszuson.

– Miért gyengék a mai családok?
– Társadalmi tényezők sora játszik szerepet ebben, a nagy társadalmi mobilitás, az életfeltételek, életkörülmények szokatlanul gyors átalakulása. Néhány évtized alatt olyan hatalmas változások zajlottak le a társadalom és a mikrostruktúrák életében. Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy a családdal foglalkozni kelljen. A mai család szociológiai, szociálpszichológiai szempontból egyaránt támogatásra szorul, és bizonytalan abban is, hogy a hitét hogyan adja tovább. Ezért van szükség a család, de az egyház identitásának megerősítésére is, hiszen az egyháznak képviselnie kell a családdal és házassággal kapcsolatos értékeket. A világban megjelennek olyan értékek – gyakran a keresztény szeretet köntösében –, amelyek nagyon szolidárisak, humánusak, de nem az emberi személy és közösség javát szolgálják. Ezért nekünk, keresztényeknek – különösen a közéletben dolgozó politikusoknak, kulturális szakembereknek – fel kell vállalnunk értékeinket, kulturális harcot kell vívnunk, de mindezt szeretettel és megértéssel.

– Kik vettek részt a kongresszuson?
– Szakemberek számára szervezték a kongresszust, amelyen mintegy 9000, a családdal foglalkozó egyházi és világi munkatárs vett részt. II. János Pál pápa világosan megfogalmazta, hogy az egyház nem dolgozhat a családokért a családok nélkül. A család az egyik legszebb és leggyümölcsözőbb területe lehet annak, amiről a II. Vatikáni Zsinat beszélt: a világi keresztények szerves részei az egyháznak, és meg kell találniuk saját aktivitásuk területét. A családokért való munka a felnőtt világi keresztény jelenlét a legmarkánsabb módja lehet, amire nagyon sok példa volt a találkozón. A kongresszuson különböző lelkiségi mozgalmak is megjelentek, köztük olyanok, amelyek kifejezetten a házassággal és a családdal foglalkoznak: házas hétvége, Schönstatt, Equipe Notre Dame; illetve olyan mozgalmak, amelyeknek nagy hangsúlyt fektetnek a családpasztorációra is: a Fokoláre Mozgalom vagy a Szent Egyed Közösség. Ázsiában számos új mozgalom született a család megerősítésére. Ezek a mozgalmak elkezdtek szervezkedni, s lassan megszületett a nemzetközi szintű reprezentációjuk: összefognak azért, hogy a politikának megfelelő beszédpartnerei legyenek. Ezeknek értékérvényesítő erejük van, az adózástól az egészségügyig átfogják a családot érintő területeket.

– Mi volt a kongresszus fő célkitűzése?
– A kongresszus első célja az volt, hogy a család fontosságát tudatosítsa az egyházon belül, annak teológiai, de ugyanakkor társadalomtudományi, szociológiai, demográfiai, bioetikai megnyilvánulásában is, és ugyanakkor ezt a véleményt a világ számára is megjelenítse. A sajtó élénken foglalkozott a kongresszus témájával.

– Milyen témákkal foglalkozott a kongresszus?
– A kongresszus foglakozott olyan témával is, amely a katolikus teológia számára nem kérdéses: a család természetjogi valóságával. A család természetes képződmény – azáltal, hogy a férfi és a nő alkotja, akik továbbadják az életet. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a katolikus hívők számára is világos legyen ez, hiszen a liberális felfogás nagyon sokszor szimpatikus köntösben jelenik meg, a másik megértése, a szolidaritás címén terjeszt olyan értékeket, amelyek ellentétben állnak az emberi személy méltóságával, az ember és a társadalom igazi érdekeivel. Ennek eredménye, hogy összekeverjük a kivételt a szabállyal és megpróbáljuk a kivételeket egy új szabály szintjére emelni – ennek hosszú távú hatása pedig biztosan káros az emberiségre nézve. A kongresszuson megfogalmazódott, hogy az egyház nem a saját azonosságát akarja hangsúlyozni, hanem olyasmit húz alá, amely az emberiség gondolkodásában mindig is egy természetes és triviális érték volt. Jelen pillanatban az európai kulturális fejlődés tendenciája egyrészt a szabadságot mint a személyes autonómia garantálását, másrészt az egyenlőséget helyezi a gondolkodás középpontjába.

– Milyen veszélyeket rejt magában ez az egyenlőségi elv?
– A szélsőséges liberális nézetek szerint nem lehet különbséget tenni férfi és nő között. Igazságtalannak tartják azt, hogy a gyermekvállalás terhe a nőre hárul. A fő társadalmi programot abban látják, hogy olyan feltételeket kell teremteni, ahol a férfi ugyanúgy részesedik a gyermekvállalásban, mint a nő, egészen odáig, hogy a férfit, biológia felépítését átalakítva alkalmassá tegyék a magzat kihordására. Az egyenlőség elve nem veszi figyelembe, hogy biológiai, pszichológiai felépítésünknél fogva különbözőek vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy a férfi vagy a nő alávetett a másiknak, hanem hogy mindkettő kezében van egy olyan sajátosság, amellyel ajándék lehet a másik számára.

– A kongresszuson mi volt a legfontosabb gondolat, amely a keresztény családról elhangzott?
– A kongresszus kihangsúlyozta, hogy a keresztény család egyrészt a természetre épül, ugyanakkor az isteni kinyilatkoztatás középpontjában is szerepel. Amikor arról beszélünk, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, akkor ma már nem csak arra gondolunk, hogy intelligens lénynek teremtette, hogy az egész teremtés fölé helyezte, hanem, hogy közösségi lénynek teremtette a Szentháromság mintájára, ahol a személyek egyek és ugyanakkor különbözőek. Az utóbbi évtizedekben kezdtük megérteni, hogy Jézus azért jött, hogy bevezessen bennünket az Atyával és a Szentlélekkel való életébe. A Szentháromság nem valamiféle absztrakt tanítás, hanem köze van a családok az életéhez. Nem egy követendő minta, hanem egy közösség, amelybe bekapcsolódhatunk Jézus által. Az a csodálatos a Szentháromságban és az emberben is, hogy különbözőségük folytán meg tudják egymást ajándékozni. Az egyenlőségelv legfatálisabb tévedése, hogy ha egyenlők vagyunk, akkor képtelenek vagyunk ajándékozni, hiszen te ugyanolyan vagy, mint én. Abszolút tévút az, hogy a férfit és a nőt egyenlővé kell tenni azért, hogy nehogy az egyikre több teher háruljon a közösből, mint a másikra. A család egy ingyenes szeretetközösség, ahol adok és kapok. Ebben a szentháromságos életben újra felfedezzük azt, hogy mit jelent feleségnek, férjnek, apának és anyának, valamint gyermeknek lenni. Ezt a felismerését kellene nekünk világiaknak, családosoknak kihozni magunkból, és így az egység és a különbözőség vonzó modelljét tudjuk felajánlani a társadalom számára.

– A kongresszus témai között az ökumené is szerepelt. Miben tér el, illetve hasonlít a különböző felekezetek családról alkotott képe?
– A család olyan terület, ahol – csak egyetlen példát kiemelve – az ortodox és a katolikus egyház között 100%-os a nézetazonosság, így közösen lehet cselekedni. Érdekes volt látni a családpasztorációban létező különböző tradíciókat. Nincs egyetlen recept a hit továbbadására, hiszen ez a kulturális kontextustól függ. Az ortodox egyházban hagyomány a családi lelkivezetés. A román ortodox egyház képviselője elmondta: komoly életszentségre való törekvés csak lelkivezetéssel lehetséges, ezért a Krisztus-követő családok első dolga a házasságkötés után, hogy választanak egy lelkivezetőt.

– Többször elhangzott a találkozón a családegyház fogalom. Mit takar ez?
– Azt jelenti, hogy a családban az egyház lényege kifejezésre jut. A családban megélt szeretet a mintája az egyházi kapcsolatoknak. A család teljes mértékben egyház azáltal, hogy ott van közöttük Krisztus. Erről szól a világiak általános papsága: nem tudjuk az Oltáriszentségben jelenvalóvá tenni Krisztust, ahogy a szolgálati papság, viszont jelenvalóvá tudjuk tenni lelkileg, tehát azzal, hogy feleségemmel és a gyermekeimmel szeretjük egymást. Erre a másfajta értelemben vett szentségi jelenlétre minden család képes. Minden házaspár betölt egy bizonyos fajta papi funkciót: tudjuk Krisztust adni egymásnak, gyerekeinknek és környezetünknek. Egymás lelkivezetői is vagyunk bizonyos értelemben. A keresztények felnőtté válásában nagyon fontos ez a funkció. A katolikus egyház nagy kihívása, hogy a Krisztus-hívő családok általános papsága jobban előtérbe kerüljön: elsősorban a családban megéljék, majd másoknak is továbbadják az evangéliumot, így vállalva nagy szerepet a világ evangelizálásában.

Rébay Orsolya/Magyar Kurír