Tanulók az Úr szolgálatának iskolájában – Nemzetközi ökumenikus konferenciát tartottak Pannonhalmán

Az ökumenikus mozgalom számos nemzetközi és hazai vezetője, képviselője érkezett a pannonhalmi konferenciára, az érdeklődők előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket hallhattak az iskola (a monostor idei kulturális évadának központi gondolata – a Szerk.) témájáról az egyháztan, az ökumené, a misszió, a kontempláció, a pedagógia szempontjából. Jelen volt többek közt Székely János a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia  elnöke és Fischl Vilmos a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára.

Köszöntőt mondott Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát, Gadóné Kézdy Edit a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója és Fekete Károly tiszántúli református püspök. Hortobágyi Cirill OSB rámutatott: Az iskola maga a monostor, ahol a szerzetes a Regula szellemiségét követve készséges tanítványként él és nemcsak azt tanulja, hogyan kell szolgálnia az Urat, hanem azt is „egyre inkább tanulgatja, és bizony ez a magasabb stúdium: hogy Krisztus, az Úr minként szolgál.

A Krisztus által felénk tanúsított szolgálatot fürkészve nagy meglepetések várnak ránk.”

Az ökumenével kapcsolatban emlékeztetett: 1898-ban az Országos Középiskolai Tanáregyesület konferenciáján, a Debreceni Református Kollégiumban tartott XXXII. évi közgyűlésén született meg a „Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között” gondolata. Ebből az eszméből nőttek ki azok az erőfeszítések, amelyek a felnövekvő nemzedék tanításában és nevelésében látták meg az ökumenikus együttműködés első lehetséges formáját.

Másrészt éppen 30 évvel ezelőtt, 1996. szeptember 6-án látogatott Pannonhalmára Szent II. János Pál pápa, és adta küldetésül az ökumené szolgálatának iskoláját: „Az ökumenikus mozgalom nagy hasznot meríthet abból, ha elkötelezitek magatokat a dialógusra, a másik fél meghallgatására és a közeledésére. Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.”

A jelenről szólva az apát elmondta: három hónappal ezelőtt ugyanezek a falak adtak otthont a Katolikus és az Ortodox Egyház közötti teológiai párbeszédért felelős Nemzetközi Vegyesbizottság Koordinációs Testülete tanácskozásának. Hozzátette: különleges év 2026 azért is, mert „az év augusztusában elvesztettük egy barátunkat, aki 2024-ben az ökumenikus konferencián főelőadóként itt volt velünk, a János 2,21-ről tartott feledhetetlen mély előadásával szolgálta az ökumenét: eltávozott közülünk Nádas Péter író. Emlékezünk ma rá is.”

Gadóné Kézdy Edit igazgató személyes emlékeit elevenítette fel iskoláskora tanáregyéniségéről, Takácsné Kovácsházi Zelmáról és az ő szellemiségének hatásáról, majd pedagógusi lelki tükör gyanánt kérdéseket tett fel a tanár-diák kapcsolat kívánatos módjáról, az ökumené intézményközi gyakorlatáról.

Fekete Károly református püspök Debrecen és Pannonhalma szellemi-lelki, iskolaközi kapcsolatára is utalva hangsúlyozta: „Hitvallásunk szerint az igehirdetésnek és az iskoláztatásnak elválaszthatatlan kapcsolata van, sőt egyenesen egy sorba helyezi az iskolafenntartást, az Isten Igéjének tanulását az igehirdetéssel.”

Wolfhart Pannenberg evangélikus teológust idézve rámutatott:

meg kell találni a harmadik utat a szekularizmus és a fundamentalizmus között, ez pedig a hit és az értelem közötti szövetség megújításának útja.

„A próbák, az útelágazások, a kibírható kísértések idején hajlamosak vagyunk a világ barátságát keresni, ezzel szemben a hiteles evangéliumi publicitásnak minden időben voltak és vannak következményei, amelyek képesek közvetíteni a lélek energiáját: hatni kezd a keresztyén erkölcs megtartó ereje, felszabadul az ember a világ tudományos megismerésére, felkelti a szociális felelősség érzetét a bármilyen okból peremre szorultak iránt, megköveteli a munka megbecsülését és megajándékozza azt a hivatás méltóságával, és ellenállhatatlan vágyat ébreszt a külső-belső szabadság következetes érvényesítésére.”

A konferencia délelőtti szekcióját Rubovszky Rita, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Oktatási Bizottságának főtanácsadója, a Ciszterci Iskolai Főhatóság főigazgatója vezette.

*

Az első előadó, Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsa főtitkára a keresztény misszió lehetőségeiről és kihívásairól beszélt. A keresztény misszió napjainkban mélyreható átalakuláson megy keresztül – szögezte le az előadó. A hagyományos szemléletet egyre inkább megkérdőjelezi a kapcsolati, kontextuális, ökumenikus és szentháromságos értelmezés. Az Egyházak Világtanácsa (EVT), különösen az állandó szerve, a Misszió és Evangelizáció Bizottsága (CWME), jelentős szerepet játszott ennek az átalakulásnak a megfogalmazásában.

A misszió kortárs ökumenikus értelmezése Isten missziójában való részvételt, a Szentlélek cselekvését, a peremről kiinduló missziót, az igazságosságot, a kiengesztelődést, a teremtett világ iránti felelősséget, a vallásközi párbeszédet, valamint az evangelizáció és a társadalmi átalakulás elválaszthatatlanságát hangsúlyozza.

Vajon a misszió tanulható vagy tanítható-e egyáltalán? – tette fel a kérdést az előadó, majd amellett érvel, hogy a teológiai képzés és gyakorlati felkészítés révén valóban tanítható, de

a misszió az egész ember és az egész közösség formálását igényli: a megkülönböztetés, az alázat, a lelki érettség, a vendégszeretet és a bátor keresztény tanúságtétel kialakítását – a „missziós formációt”.

A misszió az Egyház részvétele abban a "cselekvésben", amit a Szentháromságos Isten már most is véghezvisz a világban.

A globalizációval, a válságokkal párhuzamosan a kereszténység is jelentős földrajzi átalakuláson ment keresztül, demográfiai súlypontja jelentős mértékben Afrika, Ázsia és Latin-Amerika felé tolódott. Ezek a helyi egyházak a missziós kezdeményezések fontos központjai lettek.

A kortárs missziós környezet többirányú, többközpontú és egyre inkább interkulturális.

Ebben a változó környezetben az EVT jelentősen hozzájárult a misszió újragondolásához. A 2013-ban kiadott Együtt az életért: Misszió és evangelizáció a változó világban című dokumentum e megújulásról szól. A kérdés az, hogy átadható-e a keresztény misszió lényege pusztán oktatás révén? Meg lehet-e tanítani valakit arra, hogy felismerje a Lélek munkáját? Lehet-e tanítani az alázatra? Meg lehet-e tanítani az őszinte szolidaritást a társadalom peremére szorultakkal? Meg lehet-e tanulni úgy találkozni más vallások követőivel, hogy az emberben ne legyen sem félelem, sem felsőbbrendűségi érzés?

Az említett dokumentum szerint a misszió tanítható, de végső soron részvételen, találkozáson és gyakorlaton keresztül kell megtanulni. A modern missziológia egyik alapvető fejleménye a missio Dei, vagyis Isten missziója fogalmának megjelenése. Az Egyház nem birtokolja a missziót. Nem ellenőrizheti Isten tevékenységének határait, és nem feltételezheti, hogy Isten nincs jelen ott, ahol az intézményes egyház nincs jelen.

A misszió ezért nem az Egyház egyik választható programja, hanem részvételének kifejeződése Isten teremtésre vonatkozó, kiengesztelő és életet adó szándékában. Ez szemben áll a kereszténység azon formáival, amelyekben a missziós sikert elsősorban a számszerű növekedéssel, az intézményi terjeszkedéssel vagy az egyházi struktúrák létrehozásával mérik.

A kortárs ökumenikus missziológia szerint ahol az emberek szegénységet, rasszizmust, kirekesztést, erőszakot, kitelepítést és a teremtett világ pusztítását tapasztalják, ott

a keresztény missziónak az élet mellé kell állnia. Az igehirdetés, az evangelizáció nem választható el az igazságosságtól. A misszió egyúttal részvétel a Lélek munkájában.

A misszionáriusokat azért küldik, hogy felfedezzék, felismerjék és részt vegyenek abban, amit Isten már véghezvisz. Tehát meg kell tanulnia hallgatni, mielőtt megszólal, megfigyelni, mielőtt cselekszik; felismerni, mielőtt dönt; kísérni a másikat ahelyett, hogy uralkodna fölötte; elfogadni éppúgy, mint adni; tanulni a közösségektől éppúgy, mint tanítani őket. A misszió így a lelki éberség gyakorlásává válik.

A kortárs ökumenikus missziológia egyik legfontosabb fejleménye a peremről kiinduló misszió fogalma. Azok, akik szegénységet, kirekesztést, migrációt, kitelepítést, rasszizmust vagy társadalmi kiszolgáltatottságot tapasztalnak, különleges teológiai felismerésekkel rendelkezhetnek Isten felszabadító és kiengesztelő tevékenységéről.

A szegények nem pusztán a misszió tárgyai. A migránsok nem egyszerűen lelkipásztori gondoskodásban részesülők. A fiatalok nem pusztán jövőbeli vezetők. A nők nem pusztán programok résztvevői. Az őslakos népek nem pusztán evangelizálandó közösségek. Ők a misszió cselekvő alanyai és hordozói, és arra hívják a központban lévő Egyházat, hogy maga is tanulóvá váljon.

Jerry Pillay a kortárs keresztény misszió lehetőségeiről azt mondta:

A háborúval, polarizációval és társadalmi széthúzással jellemzett világnak nagy szüksége van a kiengesztelődésre képes közösségekre, és magában kell foglalnia az ökológiai megtérést, cselekvést.

A kortárs misszió a hatalmi viszonyok átalakítását követeli. Az evangelizációnak tiszteletben kell tartania az emberi szabadságot. Ahol a kényszer, a kizsákmányolás vagy az anyagi ösztönzés helyettesíti az evangéliumra adott szabad választ, ott nincs valódi keresztény tanúságtétel. Ugyanakkor, ha a misszió kizárólag társadalmi aktivizmussá válik, a keresztény tanúságtétel elveszítheti teológiai és krisztológiai középpontját.

Fontos, hogy a más vallásokkal folytatott párbeszéd nem követeli meg a keresztény identitás feladását. Egy érett misszionárius képes ezt mondani: „Ez az, amit Krisztus jelent számunkra”, anélkül, hogy azt sugallná: „Ezért neked nincs mit tanítanod nekünk.” Az ilyen párbeszédhez olyan teológiai bizalom szükséges, amely nem félelemből, hanem hitből fakad.

A misszió taníthatóságáról a következőket mondta az előadó: A jövő misszionáriusainak szükségük van bibliai és teológiai alapokra, de a misszió formációt is igényel: annak felismerését, hogy mások is taníthatnak; a Lélek tevékenységének felismerését; bátorságot – az evangélium hirdetését nehéz körülmények között; együttérzést – belépést mások szenvedésébe; vendégszeretetet – az idegen befogadását; türelmet – a másik kísérését az ellenőrzés helyett; teológiai mélységet – a tapasztalat hűséges értelmezését; önkritikát – a hatalom és a kiváltság veszélyeinek felismerését.

A kortárs keresztény misszió komoly veszélyekkel is szembesül: diadalittassággal, gyarmati mintákkal, prozelitizmussal, kulturális felsőbbrendűséggel, vallási intoleranciával, valamint azzal a kísértéssel, hogy a kereszténységet vagy intézményi terjeszkedésre, vagy általános humanitárius tevékenységre redukálják.

Az EVT ökumenikus hozzájárulása éppen azért jelentős, mert olyan teológiai keretet kínál, amelyen belül ezek a lehetőségek és veszélyek egyaránt kezelhetők.

*

A délelőtti szekció második előadója Timothy Radcliffe OP bíboros volt. A domonkos szerzetes világszerte ismert lelkiségi író, több könyve magyar fordításban is hozzáférhető, Ferenc pápa őt kérte fel a szinodalitással foglalkozó püspöki szinódus bevezető lelkigyakorlatainak megtartására, és ugyanő kreálta bíborossá 2024-ben.

Timothy Radcliffe OP Szokatlan barátságok (Unlikely Friendships): kapcsolódás az emberekhez című referátumában leszögezte: A keresztény barátság mindig az egyenlőségre törekszik. Részesedés Isten életében, a Szentháromság örök barátságában. Fergus Kerr OP Aquinói Tamást kommentálva ezt írja: „A barátság teljes értelmében csak egyenlők között létezhet – Isten azonban egyenlővé tett bennünket önmagával.”

Minél valószínűtlenebb és nehezebb egy barátság, annál világosabban beszél Isten átalakító szeretetéről. Az előadó olyan nehéz barátságokat vizsgált meg, amelyek a találkozásban gyökereznek: barátság a bűnösökkel és azokkal, akikkel nem értünk egyet, valamint az idegenekkel, akiktől a mai nyugati társadalmakban félnek.

Jézus kortársait megbotránkoztatta, hogy barátságot ápolt prostituáltakkal és vámosokkal. Az Ószövetségben ez a fajta barátság elképzelhetetlen volt. Csak az igazak lehettek barátok. De már az Ószövetségben is látható, hogy Isten barátságot köt alkalmatlannak tűnő emberekkel. Ábrahámot Jakab levele Isten barátjának nevezi (Jak 2,23), noha csaló volt, aki úgy mentette az életét, hogy a feleségét a húgának mondta. Dávid gyilkos és házasságtörő volt, mégis „Isten szeretettjének (Zsolt 89,24) nevezik.

Hogyan volt lehetséges Jézus számára a társadalmi határokat átlépő barátságokat kötni? – tetette fel a kérdést a szerzetes. „Azért, mert szeretetteljes tekintete áthatol a bűn korlátain, és felemeli az embereket a világosságba. Olyan embereket látott a találkozásai során, akik szeretnek, akik összekuszálják az életüket, akik elbuknak, majd újra megpróbálnak élni, és a tekintete által gyógyulnak meg.

Arra kaptunk meghívást, hogy mi magunk testesítsük meg ezt a szeretetteljes találkozást, és egymás számára tegyük láthatóvá Isten arcát. Az előadó felidézett egy jelenetet a Ments meg Uram! (Dead Man Walking) című filmből: Helen Prejean nővér kíséri az amerikai halálraítéltet, amikor közeledik a kivégzésének napja: „Azt mondom neki: »Ha meghalsz, veled akarok lenni.« Ő azt mondja: »Nem, nem akarom, hogy lásd.« Én pedig azt mondom: »Nem bírom elviselni annak a gondolatát, hogy úgy halj meg, hogy nem láttál egyetlen szerető arcot sem. Én Krisztus arca leszek számodra. Csak nézz rám.«”

A megbocsátásról szólva az előadó elmondta: Stephen Cherry anglikán teológus Healing Agony: Re-imagining Forgiveness (Gyógyító gyötrelem: A megbocsátás újraértelmezése – a Szerk.) című könyvében ezt írja: „A megbocsátás lassan fog megszületni abból a szívből, amely kész átélni a megbocsátás egyidejű lehetetlenségének és szükségességének feszültségét...Megszabadít bennünket attól, hogy a múlt foglyai legyünk.”

Az előadó beszélt arról a barátságról is, amelyet azokkal kötünk, akikkel nem értünk egyet. „Ez is szembemegy globális kultúránk áramlatával, amelyben az emberek az azonos gondolkodásúak zárt köreiben keresnek menedéket.

Az evangélium hirdetésének egyik módja az lehet, hogy merünk barátságot kötni olyan emberekkel, akiknek vallási vagy politikai nézetei ellentétesek a mieinkkel

– ez ismét fáradságos feladat, amelynek gyümölcse hosszú idő alatt, a kegyelem munkájaként érlelődik.

C. S. Lewis szerint a barátok ugyanabba az irányba tekintenek: ugyanazok a kérdések ragadják meg őket, még akkor is, ha a válaszokban nem értenek egyet.

Az előadó rámutatott: a Biblia legmélyebb beszélgetései kérdések körül forognak. Jézus Simon Péterhez intézett kérdése: „Jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Az utolsó szava: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

A mély kérdések arra hívnak bennünket, hogy mélyebben váljunk élővé. Új felismerésekkel terhesen.

A szerzetes Rainer Maria Rilkét idézte, aki Witold von Hulewiczhoz írt levelében ezt írta:

„Ne keresd a válaszokat,
amelyeket most még nem kaphatsz meg,
mert nem tudnál élni velük.
A lényeg, hogy mindent megélj.
Éld meg most a kérdéseket.
Talán majd egyszer, a távoli jövőben,
lassan, anélkül, hogy észrevennéd,
beleéled magad a válaszba.”

A bíboros végül az idegenekkel való barátságról elmélkedett. „Az evangéliumokban ez gyakran a szamaritánus: a végső idegen. A szamaritánus asszony a kútnál, aki János evangéliumának első igehirdetője; valamint az irgalmas szamaritánus példázata.”

Az egyetemes barátság keresztény vágya napjainkban konfliktusba kerül az idegenellenesség és a jobboldali politikai pártok támogatásának erősödésével.

Maoz Inon izraeli és Aziz Abu Sarah palesztin békeaktivista közeli családtagjaikat veszítették el a szentföldi konfliktusban. Közösen írt könyvükben, a The Future is Peace (A jövő a béke) című munkában rögzítik: „Amikor elmeséljük a történeteinket, ügyeljünk arra, hogy ugyanazokat a szavakat használjuk. Ha azt mondod, hogy a testvéredet meggyilkolták, én is azt mondom, hogy a szüleimet meggyilkolták. Ha azt mondod, hogy megölték, én is azt mondom: megölték.”

Egy másik történet hasonlóan megrendítő. Boldog Pierre Claverie OP Algéria Oran városának püspöke volt. A városban az erőszak uralkodott. 1996. augusztus 1-jén fiatal muszlim barátja, Mohamed Bouchikhi várta őt a repülőtéren, és hazavitte. Amikor beléptek Pierre házába, egy bombát robbantottak fel, amely mindkettőjüket megölte.

Amikor a domonkos szerzetest tizennyolc másik szerzetesrendhez tartozó személlyel együtt boldoggá avatták, az eseményre kifeszített molinón Mohamed is szerepelt. Talán ez volt az első alkalom, hogy egy muszlim embert boldoggá avatáson tiszteletben részesítettek.

A bíboros előadó elmesélte: „Aznap este megnéztünk egy barátságukról szóló darabot Pierre et Mohamed címmel. A darab végén már mindannyian megrendülten könnyeztünk, Mohamed édesanyja pedig odalépett, és megcsókolta a fiát alakító színészt.

Az erőszak megszüntetésének saját szívünkben kell kezdődnie

– tette hozzá Timothy radcliff OP. Előadása végén így összegzett a szerzetes: „Mindhárom esetben láttuk, milyen

fontos az a figyelem, amelyet a másik embernek szentelünk. Figyelnünk kell sajátosságára és összetettségére. Látnunk kell egymást, és engednünk kell, hogy minket is lássanak.”

*

Laurence Freeman OSB a World Community for Christian Meditation (WCCM) igazgatója lelki író, a szimpózium témáját a kontemplatív ima felől közelítette meg. A WCCM munkájának a középpontjában a csendes, figyelmes ima és a szemlélődő tudatosság áll. Az előadásban elhangzott, hogy a keresztény világ mai küldetésében fontos szerepet kell kapnia a szemlélődés tanításának, azért, hogy meglássuk Krisztus arcát egymásban. „A meditáció egyúttal közösséget teremt, s ezt az elmúlt negyven évben meg is éltem – rácsodálkoztam. A szemlélődés mélységében valami módon megváltozunk.”

Az előadó a konferencia témájáról szólva feltette a kérdést: Az Úr szolgálata szemlélődés vagy cselekvés? Mária és Márta evangéliumi történetében érezhető ez a feszültség, mindenek ellenére a személyiségük formái között van egyfajta egység. Ehhez kapcsolódva elmondta, hogy az idei évben a Keresztény Meditáció Világközössége – amely a keresztény szemlélődés hagyománya, illetve a sivatagi atyák tanítása szerint végzett közös meditációs gyakorlat révén fejlődik – a vallás jövőjét választotta központi témájául. Mire való a vallás? Miről szól? Mit tesz valójában? Elsősorban arra hivatott, hogy feltárja a szemlélődés és a cselekvés egységét, másrészt, hogy kifejlessze bennünk a figyelem erejét.

Az előadó kifejtette: „Napjaink sokrétű válságára úgy kell tekintenünk, mint a lélek sötét éjszakájára – amikor minden szétesik. Kérdés, hogy

mit teszünk akkor, amikor minden szétesik? Mert ez fogja meghatározni a túlélésünket. Ha reménnyel tudunk belépni ebbe az éjszakába – olyan reménnyel, amely valódi hitben gyökerezik –, akkor képesek leszünk rá.

A szerzetes hangsúlyozta, hogy a szemlélődés nem csupán relaxációs technika. „Van egy húszéves keresztfiam. Nemrég beszélgettem vele. Nehéz időszakon megy keresztül. Felteszi a kérdést: „Mit fogok kezdeni az életemmel?” Sokan ezt fogják kérdezni, akiket a mesterséges intelligencia a következő években kiszorít a munkából. Az oktatás feladata az, hogy megtanítson bennünket arra: teljes emberek vagyunk. Csodálatos az emberi mivoltunk – ahogyan XIV. Leó pápa az MI-ről írt legutóbbi enciklikájában fogalmaz.

Az előadó arról is beszélt, hogy a figyelem válságát éljük, ennek egyik szimbóluma az okostelefonon történő görgetés (scrolling); nehéz ennek ellenállni: új inger után vágyunk, s mire észbe kapunk, rengeteg értékes időt elpazaroltunk. Ez a görgetés függőséget okoz, az általa adott „öröm” valójában csak vágy, hogy talán a következő, amit látunk, az lesz az, ami elégedettséget, beteljesülést ad. A scrolling szorongóvá tesz bennünket, miközben megtagadjuk magunktól a valódi elégedettséget, beteljesülést, a valódi örömöt.

Mindez pedig sebezhetővé tesz bennünket a negatív szélsőségességgel, a manipulációval és az álhírekkel szemben. Az előadás folytatásában a szerzetes az igazi imádságról beszélt. Einsteint egyszer megkérdezte az egyik kutató hallgatója: „Mi az a legérdekesebb kutatási téma, amelyről úgy gondolja, hogy valóban eredeti gondolkodáshoz vezethet bennünket?” Einstein meglepő módon azt válaszolta: „Szerintem az ima. Derítsük ki, mi az ima! Ez lesz az a valóban nagy erejű, átalakító felfedezés, amely ránk vár.”

Origenész a II. században azt tanította Az imádságról című művében, hogy az ima önmagában jó, függetlenül attól, hogy a benne megfogalmazott kérések teljesülnek-e.

El kell jutnunk attól az elképzeléstől, hogy hatékonyan megszerezzük, amit akarunk, oda, hogy felfedezzük a valóságot, valódi emberi mivoltunkat és a valódi Istent, akit az imádság tanulásának folyamatában kezdünk felfedezni.

Ahogy felfedezzük, mi a hiteles ima, többé nem kell félnünk a mesterséges intelligenciától.

VI. Pál annak idején levelet írt a szerzetesrendeknek, és sürgette őket, hogy tárják fel az Egyház és az egész világ előtt szemlélődő hagyományuk kincseit.

Mindannyian ugyanabban a csónakban ülünk, ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, ugyanazon a sötét éjszakán megyünk keresztül. „Azt gondolom, minden egyháznak és minden vallási mozgalomnak részt kellene vennie ebben a folyamatban. A scrolling az elménkben is zajlik. Jézus azt mondja, amikor imádkozol, „menj be a belső szobádba.” Tehát hagyd abba a fecsegést, engedd el az aggodalmaidat és a szorongásaidat, irányítsd a figyelmedet Isten országára.

Legyen osztatlan a figyelmed a csendben!

– tanácsolta előadása végén a szerzetes.

*

A referátumok után után kerekasztal-beszélgetés kezdődött Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita, Felföldi László pécsi megyéspüspök és Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát részvételével, a moderátor Kuzmányi István diakónus, a Magyar Kurír és Új Ember igazgató-főszerkesztője volt.

A beszélgetés résztvevői felelevenítették a tanulással kapcsolatos gyermek- és ifjúkori személyes emlékeiket, és megfogalmazták, hogy az értékek átadásának, a tanulásnak (a disciplinának mint az életre való nevelésnek) elsődleges helye a család.

Kuzmányi István kérdésére Felföldi László a Pécsi Egyházmegyében hat éve indult férfitalálkozókról, Székely János romapasztorációért is felelős püspökként a roma emberekkel való személyes, őt gazdagító kapcsolatáról, Kocsis Fülöp a fogyatékkal élő gyermekeknek szervezett Szent Damján táborról, Hortobágyi Cirill pedig a tanár-diák kapcsolatról beszélt. Arról is nyilatkoztak, hogy a hivatásukban, istenkapcsolatukban milyen irányban szeretnének „tovább tanulni”.

(Az előadások és a kerekasztal-beszélgetés a Pannonhalmi Főapátság Youtube-csatornáján elérhetők.)

A délelőtti programot a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában megtartott napközi imaóra követte.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír