Tolvaly Ferenc: El Camino – Az Út

Santiago de Compostela patinásan cseng a zarándokolni vágyó fülének. Már a VIII. század óta ott őrzik Szent Jakab apostol ereklyéjét. A középkorban Santiago a híres zarándokvárosok, Jeruzsálem és Róma után az előkelő harmadik helyet foglalta el, ami egyúttal jelzi, hogy Hispánia ennek a révén kapcsolódott be az európai keresztény közösségbe, s akik e fáradságos úton, ezer veszély közepette eljutottak ide: az európai vérkeringésbe kapcsolódtak be, közöttük voltak a mieink is.

Tar Lőrinc, a film főhőse középkori útja után megismétli ezt az utat a XXI. században, európai uniós csatlakozásunk esztendejében, emléket állítva ennek a jelentős eseménynek.

Az út ugyanaz, mint a középkorban, a hegyek ugyanazok, de az ég csodálatos változásai mégis az időtlenséget, az örökkévalóságot sugallják. A zarándok-lélek is ugyanaz: az ismeretlenbe vágyik, a belső megtisztulásra. Erre kiváló alkalmat nyújt az aszkézissel tele út – a filmben emberközelien bemutatott szomjúság, éhség és fáradság. A külső aszkézis mintha egyik útja lenne a megtisztulásnak, de ezzel párhuzamosan a szellem is megtisztul, amikor a Szentírás és Avilai Szent Teréz segítségével keresi az élet célját. A zarándok Teréz gondolatai nyomán megtapasztalja a belső utat, hiszen a „belső várkastély” zugaiba is betekint, hogy végül segítsen az álarc levetésében – megtalálja Istent és rajta keresztül önmagát.

A film erénye, hogy a néző cselekvő részesévé válik a zarándoklatnak, együtt indul el a hőssel, együtt teszi meg vele a 800 kilométeres utat gyalog úgy, hogy átéli a zarándokút nehézségeit, a fáradságot, a csüggedést, az elhagyatottságot.

A film sötét képpel kezdődik, ahonnan egy arc (álarc?) tekint ki, és alagutat láthatunk, amelynek végén valóban fény árad. Mintha a film rövid rezüméje lenne. A jelenetet jelképként is felfoghatjuk, hiszen a magát kereső, az álarcát cipelő ember végül megszabadul mindentől, és eljut Isten megismerésének fényéhez.

A zarándok útja városokon, katedrálisokon keresztül vezet, a természet színpompás, menyasszonyt idéző virágain át; fenséges és zord, felhőkbe burkolózó hegyeken át, miközben az operatőr a nézővel is láttatni engedi a göröngyös utat, amelyen a zarándok lépdel.

Francia földön Saint Jean Pied de Port városa már a IX. század óta találkozóhelye a Szent Jakab-utat megjáró zarándokoknak, és a filmben is innen indul a zarándok. Itt, az út elején még hallani lehet az óra ütését, de később már nem, mert az idő nem fontos tényező, a zarándok már az időtlenségbe lép, a belső megtisztulás útjára, ahol csak Isten van és a lélek. A kagyló, a zarándokok jelképe mindenütt ott van: a főhős hátizsákján, a templomokban, az út mentén, hogy emlékeztessen a zarándok-létre.

Mély értelmet hordoz a képileg szépen megkomponált Ibanete-hágó, ahol a legenda szerint Nagy Károly keresztjét tudja. A zarándokok itt leteszik kis keresztjüket, hogy ezen az úton már ne kelljen cipelni.

A zarándokkal együtt nézhetjük Pamplonát, a város alapító püspökének, San Ferminnek évszázadokkal dacoló szobrát. A zarándok itt látja és hallja a bikaviadalt, amely éppen a Szent Jakab úton történik.

Felejthetetlen színeiben és képi gazdagságában a Puent la Reina Szűz Mária temploma is, az Y alakú feszület látványa, amelyet középkori zarándokok hoztak ide. Ez lehetett az igazi kereszthódolat – rengetegen jöttek megnézi Krisztus égbe kiáltó testét.

A mór-ölő Szent Jakab ábrázolásával is találkozik a zarándok, aki impozánsan védi a székesegyház magasából Lorogno egész városát a kereszténységgel együtt (a IX. századi legenda szerint a szent itt védte meg a keresztény csapatokat).

Üdítő tavaszi képeken át visz a zarándok útja Szent Domingóhoz, aki megmentette egy ártatlan fiú életét. Kedves életképet talál, amely a bírót ábrázolja a tányérból életre kelt tyúkkal és kakassal. A zarándoknak gyerekkori dallam jut eszébe, a „lánc-lánc-eszterlánc”, amelyre már nem is emlékszik, hiszen gyermekkora már olyan messze esik tőle; megszakadt, akár a dallam, egészen a múltba merült. Ekkor kezdi igazán magányosnak érezni magát, pedig eddig életében sikert sikerre halmozott.

A barlang, az arcot visszatükröző tó, a testvérgyilkosság helyszíne után a burgosi székesegyház, majd Avila Szentje által alapított, La Cartuja de Miraflores kolostorban már érzi a zarándok, hogy közeledik céljához. Vágyakozik már meglátni a Boadilla del Caminot falucskát három templomtornyával, hisz ez már céljának közeli templomát jelenti. Közben az úton, csillogó fényre bukkan, amelyben – mennyire jelképes ez is! – aranykeresztecskét ismer fel. A fromistai Szent Márton-templomban a szörnyetegek láttán elmélkedik a zarándok a pokolról és az ördögről, a szépség ellentétéről.

A zarándok találkozik a templomos lovagokkal, és elgondolkodik, vajon mit rejt a csuklya? Ködbe kerül, akárcsak a legendabeli vesztfáliai zarándok, aki elvesztette az utat. Váratlanul a csúcsról dudaszót hall, amelyet pásztor fújt. Ha nem is látja az út végét, mégis továbbmegy a megkezdett ösvényen. Közben a kelta eredetű falucskában, Cebreiro hegyoldalában a keresztre feszített Szűzanyát látja. Ez a hely azért is érdekes, mert a legenda szerint Artúr király lovagja, Galahad itt találta meg az utolsó vacsora kelyhét, a Grált.

A zarándok közeledik Santiago de Compostela felé, már csak 99 kilométer. Amikor messziről meglátja Compostela székesegyházát, nyugalom tölti el. Már egy napja böjtölt, könnyűnek és felszabadultnak érzi magát, amikor az Obradorio/aranyékszer/ nevű főhomlokzat előtt áll, és még néhány percet vár. Aztán belép a Dicsőség kapuján, és a főoltár előtt találja magát. Megérkezett Szent Jakabhoz – álarcát levetve, Isten szeretetét megismerve rátalált önmagára.

A pazar templombelsőkön és a gall-hispán tájon át a zarándok nagypénteken végül eljutott a Szent Jakab-út végére, amely nem más, mint önmaga. A megtisztult lélek mindkét – a külső és a szellemi – út megtétele után itt talált harmóniára, amely nem más, mint Isten.

Beke Margit/MK