Túl az eseményhorizonton – Sci-fi-sorozatok a korszellem tükrében

Mégis kérdés, érdemes-e a korszellem érintését keresni egy olyan műfajban, ami általában tudományos, de inkább fantasztikus világokat tár elénk – és ritkán nyújtja az otthonosság érzését. Három nemrég megjelent kortárs sci-fi-sorozat a bizonyíték rá, mennyire érzékenyen tud reagálni a szórakoztatóipar jelenkorunk tektonikus változásaira.

Galaxis útikalauz kezdőknek 

A science-fiction műfaján belül általában két típust különböztetünk meg. A hard sci-fiben kifejezetten hangsúlyos a tudományos tényező: egy-egy konkrét természettudományi probléma körüljárása jó lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk ember és technológia viszonyán, illetve azon, hogy ez miként változhat meg a jövőben. Sajátos gondolatkísérletként ezek az alkotások gyakran a kortárs tudomány legfrissebb eredményeinek „logikus továbbgondolásai”, melyek beválása viszont kétesélyes. Az ötvenes-hatvanas évek sci-fijei például remekül megjósolták a gépesített kommunikáció ugrásszerű fejlődését (érintőképernyők, távoli kommunikációs kapcsolatok), a harminc évvel később érkező internetet azonban nem látták előre.

Egészen más alapvetésekkel működik – hiszen szellemtudomány az alapja – a társadalmi sci-fi, amely emberi kapcsolatok, közösségek és társadalmak kölcsönhatásairól, azok jellemzőiről vagy változásairól mesél. A klasszikus sci-fi-irodalom nagy része ide tartozik: H.G. Wells, Ray Bradbury és Isaac Asimov, még ha műveiket gyakran riasztóan egzakt társadalom-mérnökösködés lengi is át, túlnyomó részt ebben az alkategóriában alkottak. S ma is nagyobb keletje van ez utóbbinak (eltekintve az alapvető fizikai törvényeket figyelmen kívül hagyó űrfantasyktól, például a Csillagok háborújától), ami nem csoda: a természettudományos érdeklődés sajnálatos szűkülése immár évtizedes világtrend. Persze a társadalmi sci-fi is lehet könnyed limonádé, fenyegető disztópia vagy éppen költői elmélkedés arról, mivé lesz az ember(i társadalom) ötszáz, ezer, tízezer év múlva. A lényeg az időbeli eltávolodás, ami modellhelyzetté fabrikálja a jövő eseményeit, tükröt tartva jelenkorunknak. Márpedig ez a jelenkor nem túl szívvidámító: ami friss sorozatainkat illeti, ne számítsunk tehát könnyű (űr)utazásra.

Áskálódom, tehát vagyok

Frank Herbert Dűne-regénysorozata talán az egyik legrészletesebben kidolgozott jövőkép. Az ember már rég kirajzott a világűrbe, ám a több ezer bolygóvilág társadalmát középkorias uralkodóházak, piszkos háttéralkuk és rejtélyes merényletek igazgatják. A Denis Villeneuve által eddig rendezett két mozifilm ürügyén jelent meg még 2024 legvégén a Dűne: Prófécia sorozat első évada, amely a titokzatos Bene Gesserit rend eredetét tárja fel nézője előtt. A kizárólag női tagokból álló sajátos szerzetesrend aszketikus életmóddal, illetve testi és pszichikai érzékenységek kiélesítésével igyekszik a jövőbeli emberiség javát szolgálni, ám van egy mélyen rejtegetett másodlagos cél, amelynek megítélése a nővérek között is konfliktusok forrása. A különös rituálék övezte csoportdinamika mindjárt az első részben egy rendkívül ambiciózus fiatal nővért (Jessica Barden/Emily Watson) tesz meg vezetővé, aki elöljárósága során végleg átformálja a rendet.

A mindössze hatrészes évad gyakran ugrál ide-oda az időben, hogy megérthessük központi szereplőjének motivációit, s egyúttal felfedezhessük, mennyiben határozzák meg őt generációk óta hordozott sebei és önálló döntései. Az alkotók a világot bekebelezni vágyó hatalomakarásról mutatnak kijózanító – az emberiséggel egyidős – példát. E tanulság önmagában nem indokolná a jövő kulisszáit; az már inkább, hogy a sorozatbéli rend tevékenysége valójában egy titkos embernemesítési program köré szerveződik: irányított párosodás révén meg akarják alkotni az „ember fölötti embert”. Noha a klónozás, az eugenika és a biológiai kódok önkényes megváltoztatása a kilencvenes években volt trend, manapság újra hódít az önjelölt techmessiások divatja, olykor egészen rémisztő kilátásokkal. A sorozat erőteljes kritikát mond a szintén napjainkban elterjedt összeesküvés-elméletek megalapozottságáról, kiemelve Philip K. Dick megállapítását, mely szerint ha az a tévképzetem, hogy üldöznek, még nem biztos, hogy nem üldöznek.

A Dűne: Prófécia – melyben a párbeszédek olykor közhelyesek, máskor tűélesek, a színészgárda pedig elsőrangú – egy alapjaiban romlott, pletykák és hazugságok révén mozgatott közösségről szól, ahol az igazság (s egyúttal a valóság) fokozatosan végleg elmosódik. Rávághatnánk, hogy mindezt megírta már George R. R. Martin a Trónok harcában, ám a popkulturális helyzet pont fordított: igazából a rőtszakállú író inspirálódott Frank Herbert évtizedekkel korábban megjelent regényeiből.

A Galaktikus Birodalom bukása

Sokkal közvetlenebb módon reflektál a korszellemre az Asimov Alapítvány regénytrilógiájából készült nagy ívű sorozat, amely jelenleg a harmadik évadánál jár.

Asimov fő művét sokáig megfilmesíthetetlennek tartották, hiszen nagy időugrásokkal és állandóan cserélődő szereplők gyakorta unalmas dialógusaiból bontakozik ki a távoli jövő Galaktikus Birodalmának hanyatlása. Asimovra saját bevallása szerint ihletően hatott a Római Birodalom bukása. A sorozat alkotói úgy érezték, a szikár, krimidramaturgiára épülő cselekményszálakat bővíteni kell. Legjobb leleményük a császári dinasztia emberöltők alatt cserélődő klóntriója, ami az uralkodók személyében jelzi a birodalom megmerevedését, degenerációját és lassú összeomlását.

A harmadik évadban túl vagyunk már a romlás első jelein, a jövőt tudatosan építő kis kolónia kezdeti válságain. A legmegkapóbb jelenetek talán a birodalmi központ lassú hanyatlásának aranybarna képei. Az a különös bágyadtság, amellyel az elit nyugtázza önnön elmúlását. A tudás helyébe a felejtés apró, mégis észrevehető momentumai lépnek. A barbarizmus megjelenései pedig egyre szaporodnak, s a birodalom fővezérei mind kevésbé képesek felismerni az idők jeleit. A sorozat, miközben a regények kronológiájától jelentősen eltérve több kisebb és néhány alaposabb hibát vét, összességében izgalmas grandiozitással jeleníti meg ezt a fáradó fényt, amely lassan eltűnik egy megatársadalom mindennapjaiból.

„Kitekinthetünk-e” saját történelmünkből, teszi fel a kérdést Asimov. Elrendeltetett-e a jövő, kérdezi tőlünk a sorozat, ami kétségtelenül buta leegyszerűsítése a regények árnyalt alapkoncepciójának. Mégis, az Alapítvány-sorozat riasztó valószerűséggel jeleníti meg egy élő, lélegző civilizáció lassú kimúlását: azt a folyamatot, amelyben hiába ismeri fel helyét és szerepét az államférfi, a katona, a kereskedő vagy a művész, már csak sodródni tud az eseményekkel.

Az elnyomás anatómiája 

A Disney Csillagok háborúja-produkcióit régóta figyelő rajongók 2022-ben egy egészen meglepő fejleménynek örülhettek: az Andor sorozat egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő mellékszereplő személyes drámáján keresztül megdöbbentő művészi erővel mesélt a nagyhatalmi elnyomás módozatairól és a vele szembeni lázadás dilemmáiról.

A második évadával tavaly zárult sorozat legfigyelemreméltóbb eredménye, hogy Tony Gilroy író-rendező lélektani hitelességet csempészett a Csillagok háborúja tündérmesés, játékos világába.

George Lucas franchise-át mindeddig kedélyes űrfantasyként azonosítottuk, ám az Andor árnyalt figurákat, átélhető motivációkat és összetett társadalomrajzot vonultat fel, hogy megragadja az elnyomó birodalom gonoszságát és a kósza szabotázsokból, elszórt tüntetésekből komótosan épülő lázadás mozgalmát.

A totalitárius hatalom ugyanis itt nem kőegyszerű rettegtetéssel, hanem rémunalmas katonai drillel, hivatalnoki túlbuzgósággal és a mélyben zubogó folyamatok el-elkalandozó titkosszolgálati megfigyelésével hódít. Ez utóbbi rést használják ki néhányan, akik kettős (esetenként hármas) játékot játszva szövetkeznek a rendszer megdöntésére. A sorozat különleges érdeme, hogy végre nem feketén-fehéren ábrázolja szereplőit: a lázadó lehet piti tolvaj vagy épp dörzsölt régiségkereskedő, a birodalom alattvalója pedig lehet karrierista kisember vagy akár elismerésért küzdő zöldfülű is. Az Andor pompás árnyaltsággal mutatja be, miként hat egymásra a két oldal: ahogy lángra kap és terjed az ellenállás szikrája, a hatalom egyre inkább megmutatja igazi arcát, s a laissez-faire adóztatástól lassanként eljut a népirtásig. Minden sci-fik talán legfélelmetesebb (s egyúttal leginkább túlhasznált) fegyvere, a bolygókat felrobbantani képes halálcsillag egészen ötletesen kerül elő a sorozatban, kiválóan illusztrálva, hová vezet a kölcsönös radikalizáció.

*

Érkezzék bármilyen távoli jövőből is, a sci-fi túlnyomó részben korunkról szól. S többnyire figyelmeztet: erőforrásaink bűnös pazarlására, az emberi hübriszre vagy éppen a kozmosszal szembeni jelentéktelenségünkre. Sorozataink, miközben sok szempontból különböznek egymástól, egyvalamiben hangsúlyozottan osztoznak: az elkerülhetetlenség élményében. Amikor a változás már lassíthatatlan, a cél pusztán a felkészülés lehet valami drasztikusra. Ahogy az einsteini gondolatkísérlet űrhajósa túljut a fekete lyuk eseményhorizontján, többé már nincs visszafordulás, vár a vaksötét ismeretlen.

Anna Foerster/Alison Schapker, Diane Ademu-John: Dűne: Prófécia – 1. évad (Dune: Prophecy), Warner-HBO, 6 x 60 perc, 2024; 
Josh Friedman, David S. Goyer: Alapítvány – 3. évad (Foundation), Apple+, 10 x 60 perc, 2025;
Tony Gilroy: Andor – 2. évad (Andor), Disney, 12 x 60 perc, 2025.

Szerző: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.