Újragondolt múlt – A történelem és a fikció találkozása a filmművészetben

Azon persze elgondolkodhatunk, milyen lenne az életünk, ha valamelyik fordulópontnál másként alakultak volna az események, túl sok értelme még sincs az ilyen elmetornának, hiszen változtatni már úgysem tudunk rajtuk. A történészek sem szeretik a „Mi lett volna, ha…?” kérdést, hiszen egy önmagát egzaktként meghatározó tudomány számára nem lehet képlékeny vizsgálódásainak tárgya. Ennek ellenére a múlt mégsem változatlan. Nem csak azért, mert az emberi emlékezet csalóka, vagy mert a történettudomány újabb eredményei időről időre megváltoztatják addigi elképzelésünket mindarról, ami már megtörtént. Hanem azért is, mert a regényírók és a filmesek szívesen gondolják újra a történelmet. Szándékaik persze igen különbözőek. Egy részük úgy látja, hogy az alternatív történelem bemutatásával a valóságos események megértéséhez kerülhetünk közelebb. De akad azért olyan eset is – különösen mostanában –, amikor egészen más szándék vezérli az alkotókat. A múlt átírása ilyenkor sokkal inkább történelemhamisítást jelent, s az ilyen alkotás nem feltár, hanem összezavar. Az alábbiakban néhány film és sorozat példáján keresztül mutatom be e két megközelítést. Túl érdekes és izgalmas a múlt ahhoz, hogy ne változtassunk rajta, ha másként nem, legalább egy-egy film vagy sorozat erejéig. Csak remélni tudom, hogy a nézők nem ezekből az alkotásokból szerzik a történelmi ismereteiket.

A 20., 21. századi embert leginkább az foglalkoztatja, mi lett volna, ha a második világháborút Németország nyeri meg. Robert Harris angol író Fatherland (magyarul Führer-nap) című regénye – melyet Christopher Menaul vitt filmre, és Magyarországon A Harmadik Birodalom címmel került a képernyőre – 1964 áprilisában játszódik. Az időpont azért érdekes, mert a náci Németország által uralt Európa éppen Adolf Hitler 75. születésnapjára és az amerikai elnök, Joseph Patrick Kennedy berlini – azaz germániai – látogatására készül. Az 1994-es adaptációban Xavier March SS őrnagy (Rutger Hauer) egy magas rangú tisztviselő gyilkosa után nyomoz. Az ügy felgöngyölítése során mellé szegődik Charlie Maguire (Miranda Richardson) amerikai újságíró. Egy újabb gyilkosság révén e furcsa páros lassan rájön, hogy a nyomok a Gestapóhoz vezetnek, az ügy hátterében pedig az európai zsidók háború alatti sorsa állhat.

Menaul filmje az egyéni felelősség kérdését firtatja. Vállalnunk kell-e – a történelmi – felelősséget olyasmiért, amit nem mi követtünk el? March őrnagy válasza egyértelmű: bár egy győztes birodalom tisztjeként megtehetné, hogy hátat fordít a múltnak, a náci rendszer hivatalnokaként a hűséget előbbre helyezhetné az igazság felderítésénél, ő mégsem ezt teszi. Miután rájön, miért tűnnek el sorjában a háború alatti kormányzat egykori tagjai, saját életét is kockára téve próbálja a helyes irányba terelni az eseményeket. Ez persze a múlton semmit nem változtat, de talán befolyással lehet a jövőre, melynek részese lesz majd a fia is.

Philip Roth 2004-ben megjelent, Összeesküvés Amerika ellen című regényében az 1940-es választásokat nem Franklin D. Roosevelt, hanem az Atlanti-óceánt először átrepülő Charles Lindbergh nyerte. A náci rezsimmel szimpatizáló új elnök nem csak azért tesz meg mindent, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be az európai háborúba, hanem a német gyakorlat mintájára Amerikát is szeretné átformálni. A regényből az HBO készített sorozatot.

A történet középpontjában a Levin család áll. Phillip (Azhy Robertson), az író alteregója még kisiskolás, bátyja, Sandy (Caleb Malis) tizennégy éves. Apjuk, Herman (Morgan Spector) biztosítási ügynök, édesanyjuk, Elizabeth (Zoe Kazan) a háztartást vezeti. Hermant és öccsét, Alvint (Anthony Boyle) – csakúgy, mint a newarki, javarészt zsidó szomszédaikat – szenvedélyesen érdekli a politika. Nem fér a fejükbe, hogy Lindbergh (Ben Cole), akinek a programja mindössze néhány, háborút elutasító mondatból állt, hogyan győzhetett Roosevelt ellen. Míg Herman otthon gyötrődik, Alvin beáll a kanadaiak Európában harcoló egységébe.

Az amerikaiak a 20. században sajátos viszonyba kerültek a háborúkkal. Bár több esetben is aktív szerepet játszottak a világ fegyveres konfliktusaiban, katonáik pedig szinte az egész világon megjelentek, a hétköznapi amerikait a háború valósága mégsem érintette, egyszerűen azért, mert az Egyesült Államok területén nem harcolt senki. A Roth által felvázolt alternatív történelmi helyzet ezúttal közel hozza az amerikai emberekhez, ha nem is a háborút, de azt a szellemiséget, amely Európát végül a pusztulásba sodorta.

Ahogyan Roth regénye, a sorozat is kiváló érzékkel mutatja be, hogy a kisember sem maradhat közömbös akkor, amikor látja, rossz irányba fordult a világ. Bizonyos történelminek nevezett időszakokban ráadásul választásunk maga lesz a történelem. Elizabeth testvére, Evelyn (Winona Ryder) hozzámegy a lindberghi politikát aktívan támogató Bengelsdorf rabbihoz (John Turturro), míg Herman, vállalva az életveszélyt, megmenti a szélsőségesek által megölt szomszédjának gyerekét. S mivel az idő végül „visszazökken”, nem kétséges, hogy kik lesznek azok, akik a veszély múltával szégyenkezés nélkül nézhetnek lelkiismeretük tükrébe.

Az ember a fellegvárban című sorozat is regényadaptáció, alkotói Philip K. Dick klasszikusát gondolták újra. A helyszín most is Amerika, de nem az Egyesült Államok, mivel az már nem létezik. Észak-Amerika nyugati sávja ugyanis a japánoké, míg a keleti rész a Nagy Német Birodalomhoz tartozik. Közöttük terül el egy semleges zóna, ahol az életkörülmények igencsak nehezek. A hatvanas években játszódó történet középpontjában titokzatos filmtekercsek állnak, melyeken az általunk is ismert történelemről tanúskodó jelenetek láthatók, többek között a normandiai partraszállás, az atombomba ledobása vagy éppen Japán kapitulációja. A nyugati és a keleti terület ellenállói igyekeznek összeszedni az itt-ott felbukkanó filmtekercseket, és eljuttatni valakinek, akit mindenki csak úgy ismer: az ember a fellegvárban.

A filmeket természetesen az SS és a Kempejtaj is szeretné megszerezni. Juliana (Alexa Davalos) és barátja, Frank (Rupert Evans) – akik akaratukon kívül keverednek bele az eseményekbe – a német és a japán hatóságok elől menekülve igyekeznek elvinni a rájuk bízott filmeket az ellenállókhoz. A sorozat cselekménye – melyben fontos szerepet játszik még Joe Blake náci ügynök (Luke Kleintank), Nobuszuke Tagomi japán miniszter (Cary-Hiroyuki Tagawa), John Smith SS-tiszt (Rufus Sewell) és Takesi Kido japán főfelügyelő (Joel de la Fuente) – ugyanakkor nem sok mindenben tér el a diktatúrában élő ember erkölcsi dilemmáit bemutató hasonló alkotásoktól. Az SS és a Kempejtaj módszerei mit sem változtak a háború óta, nem csoda, ha mindkét társadalmat átjárja a félelem. Az autokratikus rendszerben élők örök kérdése: megalkuvás vagy küzdelem? Míg a polgárok többsége az előbbit választja, hőseink az életveszélyt is vállalják azért, hogy a filmeket eljuttassák a fellegvárbéli emberhez. Ez persze teljes értelmetlenség, hiszen azt sem tudják, kiről van szó, másrészt az sem világos, mi változik meg azzal, ha bővítik egy ismeretlen ember filmgyűjteményét.

Az eredeti történetben egy szövetséges győzelemről szóló történelmi regényt üldöznek a hatóságok, a sorozat készítői ezt cserélték le filmtekercsekre. És jól tették. Egy könyv esetében nem csodálkozunk azon, ha a tartalma eltér a valóságtól, hiszen mindenki azt írhat, amit csak akar. Ám egy filmmel egészen más a helyzet. Még ma is nagy technikai tudás kellene egy teljesen hitelesnek látszó dokumentarista film leforgatásához, a hatvanas években pedig mindez egyenlő volt a lehetetlennel. De akkor hogyan készült? Mit ábrázol valójában? Az első évad erre nem ad választ, és talán jobb is, hiszen így sokkal hatásosabbak azok a jelenetek, amikor a szereplők egyszer-egyszer belenéznek a filmekbe. Azok az ellenállók, akik látták e filmkockákat, mindent egy lapra tesznek fel, csupán azért, hogy a tekercsek biztonságos helyre kerüljenek. Mert mi van akkor, ha mégsem az a valóság, ami körülveszi őket, ha úgy van, ahogyan azt a filmek mutatják, és e két szörnyű rendszer valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében?

Mi lett volna, ha nem az amerikaiak, hanem a szovjetek szállnak le először a Holdon? Lehet, hogy az űrverseny még élesebb lett volna, s mind a két nagyhatalom megépíti a maga holdbázisát, sőt, a földi konfliktusokat átemelve még katonákat is küldtek volna a világűrbe, nem beszélve a rakétákkal felfegyverzett űrrepülőgépekről? A For All Mankind című sorozatban az űrkutatásban történt sorrendcsere a földi történelemre is kihatott. Sok minden másként történt – II. János Pál pápa például belehalt az 1981-es merényletbe –, ám az alkotókat nem ez érdekelte, ők az űrkutatás alternatív sztoriját vitték a képernyőre. Bár egy-két szereplő a valóságban is létezett, így például Deke Slayton, az amerikai űrhajózási hivatal vezetője vagy a náci Németországból importált Wernher von Braun, s egy pillanatra feltűnik több ismert űrhajós is, így Buzz Aldrin, Michael Collins és Neil Armstrong, a szereplők túlnyomó része kitalált személy. Ennek nem az az oka, hogy a sorozat cselekményét elejétől a végéig a fantázia szülte, s így a szereplők sem lehettek valóságosak. Mert lehettek volna. De nem lettek, méghozzá azért nem, mert a sorozat készítői alkalmazkodtak a trendekhez. Elsősorban azzal, hogy az űrkutatás és a NASA fokozatosan női vezetők irányítása alá kerül. Ezzel együtt természetesen a világűr meghódításában is nagyobb szerepük lett a nőknek, köszönhetően a nagyszámú női űrhajósnak.

A sorozatot nézve nem csak azon fanyaloghat a néző, hogy – bár a látványvilág és a kivitelezés elsőrangú – néhány epizód cselekményvezetése nem haladja meg a szappanoperák színvonalát. Az alternatív történelmi filmeknél pont az az érdekes, hogy megmutatják, egyetlen esemény megváltoztatása hogyan hat a társadalom és az egyén életére. A For All Mankind alkotói viszont úgy gondolták, hogy nem egy alternatív, hanem egy általuk helyesebbnek vélt történelmet mutatnak be: jobb lett volna, ha már a kezdetektől több nő kap helyet az űrkutatásban. Ha a sorozat cselekményét összevetjük a valósággal, furcsa következtetésekre juthatunk. Bár a politika többször is kísérletet tett arra, hogy az űrkutatás ne csak a tudományt, hanem a hadviselést is szolgálja, végül, hála Istennek, nem így lett. A sorozatban viszont a női vezetésű űrhivatal életében egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fegyverek. Ennek persze lehet az oka az is, hogy így hangsúlyozzák: egy férfiakra építő szervezet szükségképpen háborúskodni fog, a nők még akkor is csak nehezen tudják visszafogni az erőszakra hajló férfiakat, ha ők állnak a kormányrúdnál. A For All Mankind végül egy olyan alternatív történelmet vázol fel, melyet azért tanulmányoz valaki szívesen, mert végre úgy sorjáznak az események, hogy az neki is kedvére való.

Persze nem a For All Mankind az egyetlen alkotás, amelynél ez az érzésünk támadhat. Quentin Tarantino filmje, a Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds) nem csak egy ponton változtat a történelmen. Aldo Raine zsidó származású amerikai főhadnagy (Brad Pitt) egysége és Shosanna Dreyfus francia mozitulajdonos (Mélanie Laurent) – egymástól függetlenül – azt tervezik, hogy egy párizsi filmpremieren végeznek a náci rendszer vezetőivel. Bár az események nem teljesen úgy alakulnak, ahogyan gondolták, a végeredmény minden képzeletet felülmúl: az utolsó, gondosan koreografált jelenetben a teljes vezérkart szitává lövik – Hitlerrel egyetemben –, aki pedig mégis túléli, azt a levegőbe röpítik.

A Becstelen brigantyk egy vászonra vitt bosszú. Ha a valóságban nem nyílt rá alkalom, legalább egy filmben szolgáltassunk igazságot. Ez az igény persze több mint érthető. Bár a náci vezetők nagy része később elnyerte büntetését, a legnevezetesebbek – Hitler, Himmler, Goebbels, Bormann – végül megúszták a bírósági ítéletet, még akkor is, ha menekülni már csak a halálba tudtak. Tarantino azonban egy rá jellemző – vagyis elég véres – kalandfilmben egy füst alatt végez mindannyiukkal. Azon senki ne csodálkozzon, hogy a következmények – vagyis, hogy merre haladt volna tovább a történelem menete – már egyáltalán nem érdekelték.

Túl érdekes és izgalmas a múlt ahhoz, hogy ne változtassunk rajta, ha másként nem, legalább egy-egy film vagy sorozat erejéig. Csak remélni tudom, hogy a nézők nem ezekből az alkotásokból szerzik a történelmi ismereteiket.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: mafab.hu; HBO; Amazon Studios; Apple TV+

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.