Urunk mennybemenetele 2011 („A” év)

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 1,1-11)

Joggal nevezte el valaki az Apostolok Cselekedetei újszövetségi iratot a Szentlélek Evangéliumának. Naponta váratlanul történő és minden alkalommal lenyűgöző tapasztalat lehetett a látók számára a Szentlélek jelenléte és működése. A teremtés kezdetén (ha van kezdete) ott „lebegett” (a héber nyelvben „kotlott”) az ősvizek fölött. Az ősvizek olyan volt, mint egy tojás ha feltörjük a héját. Néhány hete egy elszáradt ágat vágtunk le a templom mellett álló hársfáról. Nem is az ágat, hanem csak a csonkját, ami az ág levágása után maradt, és a templomlátogatók közül többeket zavart. Az önkéntes munkás, aki az egyházközségi képviselőtestület derék tagja, láncfűrésszel vágta le a templom tetejére veszélyes ágat. Nem azonnal, hanem később, egy beszélgetés során, mintha gyónna, ezt mondta: „Most mondok egy borzalmas dolgot. Amikor levágtam az ágat a hársfáról, akkor fedeztem fel, hogy a belsejében, egy odúban énekes rigó ült. Nem repült ki. A láncfűrész levágta a nyakát, ahogy a fészkén ült. Azóta is látom ezt a képet, melyet a valóságban nem is láttam. A levágott ágból három odút készítettem a kerti madarak számára. Még nem vették igénybe. A kép, amint a madár a fészkén ül és hagyja levágni a nyakát, de a fészket nem hagyja el, számomra mindörökre társul ahhoz a képhez, melyet a Biblia így érzékeltet: „Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Isten Lelke, mint madár a fészkén, ott kotlik ma is az őskáosz fölött, ami például az emberek fejében található, de mindenhol a világban. Látszólag naponta lefejezik a káosz láncfűrészei, de Ő, mert sérthetetlen, mosolyogva a láncfűrészek félelmetesnek látszó karmai fölött, nyugodtan ül fészkén, hogy a világban és az emberek fejében a káoszból rend, csodálatos élet bontakozzon ki.

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 1,17-23)

Ajánlok egy módot a szemlélődéshez a mai szentleckéhez és olvasmányoz kapcsolódva. Isten Lelke az idő és tér emberi elmebeli kategóriát semmibe véve, mivel azok csak káprázatok, ma is ott lebeg az ősvizek, a káosz felett, például az emberi elme káosza felett. Lehetséges, ezért kíséreljük meg magunkat kívülről, felülről szemlélni, amint elménkben a káoszból rend lesz, mely a világban úgy jelenik meg, mint értelem, elmebeli világosság, remény, hit és szeretet. A Lélek evilág káosza fölötti lebegése (kotlása) folytán megjelent a Krisztus. Jött a láncfűrész, és úgy látszott, hogy győzött a halál. De nem a halál győzött. A Lélek mosolygott, és a Krisztus, aki Jézus, újra megjelent, de már olyan testben, melynek nem árthat az ember szemében borzalmas láncfűrész, a halál.

Ez a Krisztus, a halálból föltámadt Krisztus fölötte áll minden ellenséges vagy barátságos hatalomnak és méltóságnak és nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Hozzá tartozom, vele egy vagyok. Van ennél felemelőbb örömhír?

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 28,16-20)

Keresve sem találhatnék megfelelőbb gondolatot az előzőeket is szem előtt tartva, a mai evangéliumhoz, mint Victor Hugo bölcs tanácsát: „Olyan légy, mint a madár, mely vidáman dalol a törékeny ágon, és ha reccsen az ág, tovább dalol, mert tudja: szárnya van”

Minden mindennel összefügg. Itt van pl a szószék. Kísérjük végig a sorsát először visszafelé, majd előre. Kik állították ide, kik festették, kik fűrészelték, kik ültették a fát, melyből készült, és a mag melyik fáról származik, melyből ennek fája nőtt, és annak magva melyik fáról származik.... Hol van vége ennek a történetnek? A kezdetben. Ilyen jelenség, teremtmény az ember is. Ez a szószék valaha fa volt, lombos, a szélben hajladozó fa. De azelőtt mag volt, a földben rejtőző mag, mely majdnem pontosan meghatározható elemekből állt. De volt benne valami, ami egyediévé tette. Ilyenek vagyunk mi is. És ez a szószék, mely egészen más formában is létezett korábban, és senki sem gondolta volna róla, hogy valaha egy templomban fog állni, és a Bibliát fogja tartani, és ..... Ilyenek vagyunk mi is. .... És ez a szószék nem mindig lesz szószék. Jönnek a férgek, vagy jön a tűz, vagy jön a víz, vagy... és a szószék visszatér az elemek világába. De egy küldetést teljesített, és azért indult el az elemek világából, hogy szószék legyen. Minden bizonnyal így van, és ezt nevezhetjük gondviselésnek vagy sorsnak. A gondviselés kifejezés mögött magasabb rendű értelem, szellemi valóság van, a sors mögött vak véletlen. Tessék választani! Nem mindegy, hogyan szemléljük életünket, az életet, a világot és benne önmagunkat, mieinket, környezetünket. Ha vak véletlen az egész, akkor „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”. Ha a gondviselést és a Gondviselőt látjuk életünk és minden történése mögött, akkor egy állandóan mosolygó kérdőjellé válik lényünk, mely kíváncsian és tettre készen kérdezi a Gondviselőtől: mire küldesz, Uram? És ugyanakkor egy komoly felkiáltójel is a lényünk: „Kész vagyok, Uram, megfelelni a te tervednek, mely személyemhez kapcsolódik.

Mindnyájan elindultunk valaha, valahonnan. Mire? Mi a küldetésem? Honnan jövök? Hová térek vissza? Visszatekintve az eltelt évtizedekre, csak azt kérdezhetjük: „Uram, felismertem tőled kapott küldetésemet? Hogyan teljesítettem küldetésemet? Elégedett vagy velem? Ha még életben tartasz, annak a jele, hogy elégedett vagy velem, sőt még terved van velem. Hosszú távú terveidet nem láthatom, csak egy fogalomjelzi: mennyek országa.

A mennyek országa, hová Krisztus ment, bennünk van. Oda ment előre Krisztus, aki előttünk jár és mutatja az utat. A mennyek országa bennünk most mustármag. Majd fog csirázni, majd kibújik a földből, és önálló életet él, építkezve a földből és a fényből, hordozva a gének törvényét. És eljön az idő, amikor fel kell adnia önálló létét, és nem akkor, amikor elkorhad, hanem előbb, amikor élete csúcsára jut. Akkor meg kell adnia magát, akkor jön a fejsze és belevág, és elválasztja gyökereitől, és kidől. Ezt úgy éli meg, hogy vége. Fájdalmas, értelmetlen végnek éli meg halálát, pedig csak aztán kezdődik igazi küldetése. Talán szószék lesz belőle. De akkor is, előbb legallyazzák, kiszárítják, feldarabolják, fűrészelik és gyalulják, és még be is festik. De ő ott lesz, ahol Isten akaratából lennie kell, s hirdeti Istent.

Buzgán József