Útravaló – 2019. november 17., évközi 33. vasárnap

Az egyházi év utolsó vasárnapjainak evangéliumában a világ végét jelző nagy összeomlás leírását olvassuk. Malakiás próféta szomorúan látja, hogy a fogságból hazatért nép nem tanult Isten figyelmeztetéséből, és nem veszi komolyan törvényét. Ezért kemény ítélet alá esik. Ám aki teljesíti Isten akaratát, megmenekül. Az a nap – mondja Malakiás – izzó lesz. A gonoszoknak emésztő tűz, melyben megsemmisülnek. A hívőknek azonban ez a tűz, ragyogás nem megsemmisülést jelent, hanem az üdvösséget.

Az idővel kapcsolatban az embernek kétirányú a gondolkodása. Nosztalgiázik a régi időkről. A jövőt mint lehetőséget látja. Jézus igehirdetése is kétirányú a dolgok végkifejletét illetően. A mai evangélium sötét képet jövendöl: háborúk több helyen a világban, gyűlölködések behatolása a közvetlen környezetünkbe, kapcsolatainkba. Természeti csapások, éhínség, dögvész, rendkívüli jelek a földön és az égen. És ami a legszomorúbb: „Miattam mindenki gyűlölni fog titeket.” A keresztények üldözése napjainkban is valóság! 

Mondhatnánk, nem jósol nagy jövőt híveinek az Úr. De ezt már megmondta akkor, amikor az Isten országáról beszélt. Amikor a szántóföld vetéséhez hasonlította Egyházát, amire az ellenséges ember konkolyt szórt. Nem engedte a buzgó szolgáknak, hogy kiirtsák a konkolyt, „hadd nőjön föl aratásig mindkettő”, vagyis a világ végéig. A konkoly jelenléte Egyházunkban könnyen azt a gondolatot ülteti a fejünkbe, hogy a hitünk megfogyatkozott. Eszünkbe jut a jézusi kérdés: „Amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?”

Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem csak a romlásról, közösségeink széteséséről beszél, hanem lelkében látja, hogy a kevés kovász az egész lisztet, vagyis a világot átjárja. A kicsiny mustármag terebélyes fává nő. A szántóföldbe elvetett búza „egyik százszorosát, másik hatvanszorosát, némelyik harmincszorosát termi”.

Jézus a búzaszemről beszélt. Ha nem hullik a földbe, bizony egyedül marad. De amikor a földbe vetik, a búzaszemet összetartó erők felbomlanak. Csak így tudnak kicsírázni, szárat és kalászt növeszteni; megsokszorozódik a mag, ami eddig maga volt. Vegyük észre, hogy valaminek a vége mindig egy újnak a kezdete. A teremtés magában hordozza Teremtőjét, mert élet csak élőből származik.

Az ember jól érzi magát megszokott érzelmi világában, és mindig fájdalmas dolog, sokaknál valóságos katasztrófa az új élethelyzetek elfogadása és megélése. Ahogy a régi világnak meg kell szűnnie, hogy helyet adjon az új égnek és új földnek, úgy életünk és lelkünk megújulása sem történik katasztrófák nélkül.

Még lelki életünkben is lejátszódnak ezek a katasztrófák. Amikor az eddig biztosnak gondolt elgondolásod, talán Istenről alkotott elképzelésed is egy váratlan élethelyzetben meginog, azért, hogy helyet adjon egy újnak. Hogy megszülessen egy új, szorosabb kapcsolat Jézussal. Ne félj, ha éppen életed romjain tűnődsz! Hidd, hogy semmi el nem szakíthat Krisztus szeretetétől, és új életet kapsz! Mert „egy hajszál sem vész el a fejetekről”. Sőt, „amikor mindez beteljesül, tekintsetek föl, és emeljétek föl fejeteket! Elérkezett megváltástok.” Aki ugyanis állhatatos marad mindvégig, azt megvédelmezi az Úr. Bátorság!

Magyar Kurír