Útravaló – 2026. augusztus 2., évközi 18. vasárnap

„Ti adjatok nekik enni!” – hangzik Jézus tanítványaihoz intézett felhívása. Elképzelhetjük gondolataikat és arckifejezésüket, amikor hirtelen felmérik az igények és a cselekvőképességük közötti mély szakadékot. Sokszor mi is úgy érezzük keresztény életünkben vagy hivatásunkban, hogy Isten lehetetlen dolgot kér tőlünk. Mert az erőimet meghaladja, hogy ennyi embert tápláljak; hogy állandó szolgálatban mindenkire figyeljek és még szüntelenül elérhető is legyek; hogy mindenkin segíteni igyekezzek, és lehetőleg fejlődjenek ki hirtelen olyan képességeim, amelyekkel azonnal, a semmiből otthon leszek a lelkigondozásban, a pszichológiában, az orvostudományban, a szociológiában, a pedagógiában, nem is beszélve az építészeti, műszaki vagy gazdasági ismeretekről. Ilyenkor elégtelenségünket érezzük az Úr elvárásaival szemben, méltatlankodva magunkban: hogy várhatod el ezt tőlem? Kicsi vagyok mindezekhez. Nem vagyok én csodatevő isteni személy!

A tanítványoknak is szükségük van arra, hogy – ha sokszor fájdalmasan is – szembesüljenek emberi korlátaikkal. A Zebedeus fiúk heveskedése, mellyel a villámot is le akarják hívni az égből, vagy Péter lelkes és húsvét előtt még igencsak megfontolatlan fogadkozása, hogy életét is odaadná a Mesterért, mind kiváltják Jézus rosszallását. Persze, akarjon a tanítvány naggyá lenni, akarjon nagyot cselekedni, de ne a saját erejéből és ne a saját dicsőségére! Ha a kicsinységével szembesülő tanítvány tanul ambícióinak csökevényességéből, akkor tud igazán megnyílni a szíve Isten felé, és akkor tudja valóban átadni neki a vezetést élete és tevékenységei fölött.

Ha egészen megszületett bennük az Istenre hagyatkozás, akkor tudják jól értelmezni Jézus indító szavait: „Ti adjatok nekik enni!” Igen, ti magatok, mégpedig együttműködve Krisztus erejével, aki nem lelketlen bábként használ titeket, hanem akinek nevében, sőt személyében cselekedhettek a Lélek erejétől vezetve, vagy ha úgy tetszik: ő cselekszik általatok!

A kenyérszaporítás egyértelműen előkészíti az Eucharisztia kenyerének ajándékát. Isten népe a Lélek tüzében újra meg újra tapasztalja: a szent áldozat egyetlen, mégis belőle fakad immár kétezer éve az Egyház ereje. Urunk Testével és Vérével táplálja elcsigázott, veszélyeknek kitett, sokszor célját tévesztő zarándoknépét. És kire számítson ebben Jézus most, ha nem elsősorban az apostolok mai utódaira, a püspökökre és az ő munkatársaikra, a papokra? Azokra, akiket Krisztus, az Örök Főpap maga részesített papságából, és maga szentelt fel, hogy az ő személyében cselekedve terítsék meg újra és újra az oltáron az Eucharisztia vendégségét, miután életadó igéivel már táplálták Isten szent népét. Ilyenkor tapasztalják meg az oltár szolgálatában lévők, hogy bár emberi képességeikre Isten maga is számít, ez azonban mégsem külső ténykedés, hanem bensőséges együttműködés Krisztussal. Így valósulhat meg igazán, hogy miközben Krisztus maga táplálja övéit saját Testével és Vérével, az áldozópapságra szentelt személyek mégis eközben teljesítik igazán Krisztus parancsát: enni adnak az ő népének az örök élet kenyeréből.

Hiába volna azonban igyekezetük, ha a nép nem kérne az eledelből. Ha tehetjük, ne járjuk nélküle földi életünk zarándokútját!

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír