Útravaló – 2026. augusztus 9., évközi 19. vasárnap

Kispap koromban egy remeteségben is tapasztalatokat gyűjtött atya tartott nekünk lelkigyakorlatot. Elmesélte az egyik élményét: amikor egyszer hosszú időre a pusztába vonult, a teljes csend eleinte idegenül hatott számára. Később a lelke hozzászokott, és megnyílt az ima által Isten felé. Az igazi döbbenet azonban akkor következett be, amikor néhány nap elteltével észrevette: a karján viselt óra tulajdonképpen ketyeg is. A füle úgy hozzászokott a csendhez, belső hallása mellett annyira kifinomult a fizikai hallása is, hogy a világ zajából kiszakadva más szintet ért el az auditív ingerküszöbe. Amit korábban a világ alapzajában soha nem tapasztalt, most élő valóságként kísérte: karórája kismutatójának mozgását is hallani kezdte.

Az élményorientált ember sokszor frenetikus istenjelenéseket, csontvelőig hatoló érzéseket vár istenkapcsolatában. És elfelejti önmagát legyőzve elcsendesíteni a lelkét, hogy a külvilág harsogásán és a szív hányattatott gondolatain áthatolva igazi csendre találjon, és e csendben megszólalhasson Isten „hangja”. Illésnek is meg kellett tanulnia: a „hegyeket tépő, sziklákat sodró hatalmas szélvész”, a földrengés és a tűz tekintélyes természeti jelenségek ugyan, ám Istent nem feltétlenül kell ezekben keresni. Az ő stílusa egészen más. Az erő mutatására sokszor vevő az emberi világ. Istennek azonban nincs szüksége erőfitogtatásra.

Az imádság enyhe szellőjében, a szentségimádás csendjében az emberi szív jobban meghallja a Lélek susogását. De lehet, hogy nem azonnal. Ahhoz nekünk is át kell küzdenünk magunkat önmagunkon. Szembesülnünk kell azzal, hogy még tapasztaltabb keresztényként is hányszor várjuk a velőtrázó fellépést Isten részéről, különösen, amikor azt akarjuk tőle, hogy segítsen megvédeni az igazunkat. Hányszor gondoljuk, hogy Jézus hívó szavára elég csak egyszer, lendületesen dönteni, aztán parádés lesz az út a vízen járva, s többé már semmi sem tántorít el tőle, és minden ilyen látványosan, csodásan fog zajlani. A legnagyobb csodák – mint az Ige megtestesülése a Szűzanya méhében vagy más jeles, történelemformáló események – legtöbbször rejtettségben, Isten csendjében történnek. Mert ez az Úr stílusa.

Illés azonban most sem bízza el magát, tudja a helyét a történetben. Befödi arcát, mert bár tapasztalja, hogy az Úr „közel jött”, de a Teremtőnek ő mégis csak teremtménye marad. A próféta akkor éli meg hitelesen a kiválasztottságát, ha mélyen átjárja azt az alázat, különben könnyen átfordul önjelölt magamutogatásba. Illés jól tudja, hogy földi szemeivel nem láthatja meg Istent. Lelki szemei azonban már csodálják az Úr tiszta ragyogását. Nem véletlen, hogy Isten Lelke már az Ószövetség rendjében is egyfajta hitérzéket ébreszt a vallásos emberek szívében, mely által többek közt azt is megsejtik: az Örökkévaló feltétlenül megbecsüli és magához emeli az ő Igazait. Ezt mintázza majd az a történet, hogy Illés, földi pályafutásának megkoronázásaként, tüzes szekéren a mennybe vétetik.

De Jézusról se feledkezzünk meg, akit egyedül imádkozva mutat be az evangélium! Ez készíti elő a vízen járás csodáját. Ha csodát akarunk látni, mi sem spórolhatunk az imába merülés perceivel. Aki így burkolózik bele a Lélek „enyhe szellőjébe”, az már Isten csodáját tapasztalja.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír