Útravaló – 2026. június 7., Krisztus szent teste és vére, Úrnapja

E napon a szent áhítattal megtartott úrnapi körmenet Jézus virágvasárnapi próféciájának beteljesítője: Mondom nektek (…), a kövek fognak kiáltani! Az őszinte hódolat ugyanis a kőszív helyett adott hússzív (vö. Ez 36,26) megszólalása, amit megelőz az Úr Lelke, aki híveiben lakozik. Ő az, aki veszi az Úr legszentebb testét és vérét (Assisi Szent Ferenc), s így az áldozó ember már nem közönyös a titok láttán: vándorlásunk társa lett. A virágvasárnap megkezdett ének folytatása egyben az angyalok égi hódolatának földi megjelenítője: a tanítványok egész csoportja elkezdte örvendezve, hangosan dicsérni Istent a sok csodáért, amit láttak. Ezt mondták: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban! A jeruzsálemiek útra terített ruhái és lombos ágai helyett ma ott a virágszőnyeg, a lombsátrak, az Egyház pedig mint egy frigyláda hordozza az új szövetség Zálogát, akinek szenvedésemléke és dicsősége szüntelen kinyilvánul a történelem útján.

Ma az Egyház ehhez kapcsolódóan meghív a Krisztusból való részesedés folytatására: a szentmisén átváltoztatott Kenyér méltó őrzésére, tiszteletére, imádására. A nyugati kereszténység egyik jellegzetes vonása ez, a középkor lelkiségének nagy gyümölcse: a személyes szeretet kifejezésformáira való rátalálás. Mint ahogy Assisi Szent Ferenc például magával vitt egy seprűt, hogy a templomokat kitakarítsa. Ha ugyanis bement egy templomba, nagyon fájlalta, ha azt nem találta tisztán. Ezért mindig, miután a népnek prédikált (…), összehívta az ott lévő papokat egy félreeső helyre, hogy a világiak ne hallják, és prédikált nekik (…): viseljenek gondot és fordítsanak figyelmet a templomok, az oltárok és minden olyan dolog tisztán tartására, ami az isteni titkok ünneplésére szolgál (Perugiai legenda). Kései követője, a novícius Kiss Szaléz pedig feljegyzi: Ma mi tartottuk meg az úrnapi körmenetet (…). Kértem az én édes Jézusomat, hogy áldjon meg, és küldjön egy égi fénysugárt, amelynek világánál elérjem azt, amit szívembe vésett, vagyis, hogy hithirdető legyek, és véremmel pecsételjem meg hitünket. (Eger, 1921. V. 29.)

Két példa él bennem korunkból is. Az egyik a gyerekkoromból való, még a kommunizmus idejéből. Egy tavaszi vasárnapon nem a megszokott útvonalon mentünk nagymamámmal a templomba. Kérdeztem, mi ez az útvonalváltás. A válasz: felvonuláson kellene lennünk, de akkor nem tudnánk misére menni, a kerülőúttal pedig elkerüljük a felvonulókat, így eljutunk a misére. A másik néhány éve történt. Egy asszony megkérte a plébánosát, vigye el őt a tíz faluba, amelyet ellát, s nyissa ki neki a szentségházakat, hogy megnézze, fel kell-e újítani azok belső borítását. A legtöbb helyen húsz-huszonöt év óta senki nem mosta ki vagy varrta újra a drapériákat. Ennyi idő után ő volt az első, aki megtette ezt.

Az evangéliumokban a két angyal úgy ül a feltámadás barlangjában, mint a kerubok a szövetség ládájánál, ezzel utalnak az újszövetség megvalósulására, s így szólítják meg Mária Magdolnát. Ugyanígy állnak előttem ezek a történetek is. Krisztus testére mutatnak, s kérdést tesznek fel mindannyiunknak: mi ma hogyan folytatjuk az Úr előtt a jeruzsálemiek megkezdett hódolatát?

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír