Útravaló – 2026. október 18., évközi 29. vasárnap, missziós vasárnap

Tiberius császár, az isteni Augustus fia, hatalmas főpap. Jézus ezt olvasta a kezébe vett dénáron. Válasza az első tagmondatot nem tagadja, viszont a hatalom istenigényét kiiktatja. A Világosság a világba jött, hogy megvilágítson minden embert, azt az ablaktalan szobát is, amely akkor épül, amikor Isten tekintélyét emberi termékké alakítják, önközpontúsággá; ebből születik a relativizmus diktatúrája. Amikor tehát a dolgok rendjének egészét szeretnénk látni, e falakon át Istenre kell ablakot nyitnunk, aki már nem istenképként, hanem Krisztusban kapcsolatként és minden erkölcs alapjaként válik jelenvalóvá. Ennek történeti bizonyítéka, hogy a teremtő Isten létében való hitből fejlődött ki az emberi jogoknak, az emberek törvény előtti egyenlőségének eszméje, a felismerés, hogy minden egyes ember méltósága sérthetetlen, és annak tudata, hogy az ember felelős a tetteiért (XVI. Benedek beszéde a Bundestagban).

Korunk kereszténye a relativizmus diktatúrájában találja magát, amely isteni tekintéllyel akarja ránk nyomni a saját képét, s ennek ütközés lehet a következménye. Az azonban már most mindennapjaink része, hogy döntenünk kell, keresztényként ellene mondunk-e a lehetőségeknek, amiket a szekuláris állam mint jogszerűt polgárai elé tár, ám Krisztus követői nem vehetnek át anélkül, hogy a Mesterrel életviteli konfliktusba ne bonyolódnának. Részei, részesei vagyunk az új pogányságnak, a relativizmus istenített kultuszának, vagy pedig ennek közegében valójában Istennek élünk? A kérdésre életmódunkkal mindig konkrét választ adunk, és éppen itt ismerhetjük fel: Isten kép vagy a valóság számunkra? Boldog Scheffler János szatmári püspök 1952-ben ezt a hittagadást elutasító ősi választ adta a Securitaténak: Non possum! – Nem vagyok képes rá! Igen, vannak előttünk álló lehetőségek, amelyekre nem lehetünk képesek, mert egyébként Jézus közösségére válunk alkalmatlanná, vallásosságunk átalakul e világi pacifizmussá.

De a mi igazságunknak felül is kell múlnia e világ jószándékú kereteit. Ilyen, amikor egy fiatal az e világi lehetőségek tervezgetése közben keresi az Úr rá vonatkozó akaratát, és ragaszkodik ahhoz egy életen át; ha egy politikus a törvényalkotás közben érvényt szerez az evangéliumi értékeknek, és azok megtartása kifejti gyümölcsöző jóságát; ha valaki olyan megbízhatóan végzi pénzkereső munkáját, hogy az a Teremtő munkálkodásának méltó folytatása. Mert nem e világi kereteinket kell isteníteni, hanem e világ keretei között az isteni életre rálelni és jelenvalóvá tenni azt. Ugyanis az is magunk Istennek ajándékozása, amikor a császárnak megadjuk, ami a császáré, ebben is meg kell nyilvánulnia az Istennek adottságnak.

Nyugtalanul (…) félálomban egy hangot hallott, amely megkérdezte tőle, hová akar menni. Feltárta neki szép sorjában egész tervét, mire a hang tovább faggatta: „Ki képes neked jobbat tenni, az Úr vagy a szolga?” Ő így válaszolt: „Az Úr.” „Akkor hát miért hagyod el egy szolgáért az Urat, az Uralkodót egy alattvalóért?” (Assisi Szent Ferenc legendája)

Nyugtalan vagyok. Nem azért, mert még/már „Tiberius” bennem a főpap, az isteni mérce? Mire kell non possumot mondanom? Megkérdezhető tőlem, hová tartok? Testté, kapcsolattá lehet az Ige a cselekvéseim által?

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír