Vámszedők és utcalányok Isten országában?

„Bizony, mondom nektek, a vámszedők és az utcalányok megelőznek titeket Isten országában.” Jézus ma belegázol az egónkba.

Tanításában a hangsúly azon van, hogy a jót nemcsak mondani, hanem tenni is kell.

Reális a példája, hiszen bár tudjuk, mi volna a jó, sokszor valóban nincs kedvünk vagy „erőnk” megtenni azt, vagy legalábbis elsőre így érezzük. Közben ott van a másik minta, amikor szavainkban „kifogástalannak” akarunk tűnni, a tettek szintjén azonban nem valósul meg, amit mondunk. A valódi szeretetnek – Isten és ember felé egyaránt – inkább a tettek felelnek meg, mint a szavak.

A mai szakaszok (Ez 18,25–28 és Mt 21,28–32) az engedelmesség és az engedetlenség, a bűn és a felelősség mélyebb rétegeibe visznek minket.

A lényeg nem az, hogy ki milyen „címkét” visel, hanem hogy ki az, aki a szavak szintjéről át tud lépni a tettek világába.

 Az ószövetségi olvasmány (Ez 18) egy népszerű tévhitet rombol le: a „családfagyógyítás” vagy a generációs átkokra való hivatkozás kényelmes önfelmentését. „Az atyák ették meg a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásott el tőle?” – kérdezték az izraeliták, mintha csak áldozatok volnának a saját múltjukban. Isten válasza drasztikus: Nem. Mindenki a saját vétkéért felel. Már itt erősen megjelenik az egyéni és személyes felelősség, amely valójában a legnagyobb felszabadítás: a sorsom nem a felmenőim bűneitől függ, hanem attól a döntéstől, amit most hozok.

A felelősségünk nem korlát, hanem lehetőség.

Isten nem az elkövetett hibáinkat számolja, hanem a „megfordulásunkat”, megtérésünket várja.

Ahogy a próféta mondja: „Vajon a gonosznak a halálát akarom-e? Nem inkább azt, hogy megtérjen és éljen?” Istennek nem a büntetés a célja, hanem az élet. A választás szabadsága pedig minden pillanatban a kezünkben van. Ha nem változtatunk, elvész az életünk. Az üdvösség kérdését nem az elhangzott szavak, hanem a jelen mozdulatai határozzák meg. Nem a szavak tesznek kereszténnyé, hanem az a készség, hogy Isten hívása miatt képesek vagyunk felülbírálni korábbi (akár kényelmes, akár lázadó) álláspontunkat.

Ha magunkba nézünk, talán ismerős a két fiú vívódása is. Mi is csalódtunk már nagy érzésekben, lelkesedésben, amiből aztán nem lett semmi. De éreztük már azt is, amikor a megsejtett jóhoz újra és újra vissza kellett térnünk, akkor is, ha előtte elbuktunk. Jézus kérdése ma is érvényes: „Mi a véleményetek?” A hit nem passzív állapot, hanem az „isteni logika” folyamatos érvényesítése.

Elmélkedni az evangéliumon, töprengeni a megélés lehetőségén, majd megvalósítani – ez az imádság legmagasabb foka.

A Krisztus melletti döntés nem egy egyszeri „igen”, hanem folyamatos, naponta megújuló elköteleződés.

Ne maradjunk a szavak szintjén! Ne elégedjünk meg azzal, hogy „igazunk van”, vagy hogy „tudjuk, mit kell tenni”. Törekedjünk arra, hogy gondolkodva, imádkozva, de mindenekelőtt tevékenyen éljük meg a hitünket. Isten nem a tökéletes múltat keresi bennünk, hanem a jelen cselekvő szeretetét.

Szerző: Kisiván Csaba

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír