Volker Schlöndorf: A kilencedik nap

A film elején sokkoló képsorok mutatják be a dachaui táborban uralkodó embertelen állapotokat. Foglyok menetelnek, iszonyú szűk helyen, a kápók ütik-verik őket. Bertrand, a papi részleg vezetője, aki csak disznó papoknak nevezi Isten szolgáit, „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszönti Andrét, s közben arcán gonosz vigyor jelenik meg. André Kramer szelíden mosolyog, „Mindörökké, ámen”, mire Bertrand ököllel az arcába vág. A kegyetlen kápó alakjában mintha az ördög testesülne meg. Kramer hajlandó másokért kockáztatni az életét. Amikor Bertrand a pálcájával többször is lesújt egy lengyel pap fejére, akinek a kopasz fejbőre csupa vér lesz, a védelmére kel, odaáll közéjük. Bertrand megvetően méri végig, felemeli, és elhajítja, mint egy homokzsákot. A papok helyzete totálisan kiszolgáltatott, őrzőik azt tesznek velük, amit akarnak. Bertrand hátrakötött kézzel huzat fel a keresztfára egy foglyot, gúnyosan kérdezi: van Isten? Hol van most? A fogoly fejére töviskoszorút nyomnak, akárcsak Jézuséra a római katonák (Mt 27,27-29).

Váratlan esemény történik. André Kramert elbocsátják a dachaui táborból. Kiderül, hogy nem véglegesen, csupán kilenc napra. Gebhardt hadnagy, a fiatal Gestapo-tiszt arra akarja rávenni, hogy győzze meg a luxemburgi katolikus egyház fejét, Fülöp püspököt, hogy álljon a németek oldalára, adjon ki egy nyilatkoztatot, amely szerint az egyház jövője Németország és Hitler mellett van. Cserébe Kramer szabad lesz és a dachaui papi blokk rabjai is. Ha viszont megszökik, a foglyokat kivégzik, és veszélybe kerül Kramer áldott állapotban lévő húga, Marie és a férje élete is.

Megkezdődik André és Gebhardt küzdelme, szellemi párbaja. Gebhardt nyilván előnyösebb helyzetben van, hiszen hatalma korlátlan, ő diktálhatja a feltételeket. A náci hadnagy különféle eszközökkel igyekszik meggyőzni Kramert, helyesen cselekszik, ha elárulja a püspökét, vagyis ha Júdássá válik. Míg a táborban volt, Kramernek meghalt az édesanyja. Ezt csak most tudja meg. Gebhardt hangoztatja: „Személyes hitem, hogy napjaink hatalmas történéseiben Isten terve érvényesül.” Kramer számára azonban egyértelmű, hogy a faji alapokra épülő nácizmus és az egyetemes szeretetet hirdető krisztusi tanítás kizárja egymást: „Ami önnek szent, az a kereszténységgel összeegyeztethetetlen.” Gebhardt azonban igyekszik meggyőzni Kramert, hogy ők lelki testvérek, „Az édesanyja ezt felismerte. Elcsodálkozott az irodámban lévő ikonokon. Igaz hívő volt és hitt önben.”

Gebhardt az ördög kísértése, eszünkbe juthat, amikor a sátán kísértette meg az evangéliumban Jézust (Mt 4,1-11). Gebhardt hivatkozik a bolsevizmus rémtetteire, a kolostorokat felégették, traktorüzemeknek rendezték be, és állítja, hogy a nácik ilyet soha nem tettek volna.

Gebhadt fő fegyvere azonban az, hogy Júdásra hivatkozik. Vallja, hogy Júdás a legjámborabb tanítványa volt Jézusnak, az egyetlen, aki felismerte Mestere nagyságát, testvérek voltak ketten, Isten akarata volt mindaz, amit tett: „Az írásnak be kellett teljesednie! Így van a Bibliában. Csak Júdás volt elég erős, hogy ezt a feladatot teljesítse! Júdás nélkül nincs keresztre feszítés, keresztre feszítés nélkül nem teljesedik az isteni akarat.” Kramer meginog egy pillanatra, amikor hozzáteszi: „Júdás nélkül nincs világegyház.”

Gebhardt azonban nem Jézus megváltó halálában látja Krisztus nagyságát, szerinte azt köszönhetjük neki, hogy „megszabadultunk a bennünk élő zsidóságtól, csak így küzdhetünk Isten művéért.” Ez pedig a náci hadnagy meggyőződése szerint egyet jelent a bolsevizmus és a zsidóság elleni „szent keresztes” háborúval.

Gebhardt azt állítja, maga is papnak készült, de a felszentelése előtt két nappal felcserélte a papi fekete ruhát a Gestapo egyenruhájával, „… ez az én személyes lázadásom volt Isten ellen.” Gebhardt ugyanis úgy érezte, papként nem tudta volna megváltoztatni – az ő meggyőződése szerint – megjavítani a világot. Gebhardt cselekvő részese akart lenni a történelemnek, forgatni annak kerekét, és állítja: „… belsőleg már vissza is tértem Istenhez. A hitem erőt adott a feladatom teljesítéséhez.” Gebhardt meggyőződése, hogy Hitlert az Isten küldte, hogy megtisztítsa a rossztól a világot. Gebhardt vallja, hogy Jézus és Júdás „olyan, mint két testvér. Egyikük függ a másiktól.” Kramer azért látszik alkalmasnak a feladatra, hogy meggyőzze a luxemburgi egyházfőt, hogy álljon a németek oldalára, mert befolyásos, gazdag családból származik és mert a püspök a mentora. Gebhardtnak élet-halál kérdése, hogy a terve sikerüljön, hiszen korábban megjárta a keleti frontot, s feljebbvalója figyelmezteti: ha kudarcot vall, visszakerülhet oda.

Gebhardt időnként kiesik nyájaskodó szerepéből. Előfordul, hogy türelmét vesztve üvöltözik Kramerrel. Amikor pedig azt hiszi, hogy megszökött, pribékjeivel feldúlja Kramer családjának a lakását, durván megüti az áldott állapotban lévő Marie-t. Gebhardtnál az egyéni érdekek és az elvek egészítik ki egymást, ütköznek össze a kritikus pillanatokban.

André Kramer világosan látja, hogy Gebhardt egy embertelen eszmét képvisel, amely nem egyeztethető össze a kereszténységgel, de nem tudja kivonni magát teljesen a német Gestapo-hadnagy személyiségének a varázsa alól. Ráadásul nem csupán Gebhardttal vív drámai csatát, hanem önmagával is, miután elkövette az eredendő bűnt. Emlékeiben felidéződik, hogy a táborban egy lőszergyárban dolgoztak, iszonyú szomjúság kínozta. Imádkozott az Úrhoz, de a szomjúság csak nem csökkent. Isten próbára tette a szilárdságát, és Kramer elbukott. Felfedezett egy csövet, amelyből cseppenként jött ki a víz. A víz kevés volt, de egy embernek sok volt. „Meleg, de sós, pompás ízű” emlékszik vissza André. Dilemmája az volt, hogy ossza-e meg a vizet mindenkivel, vagy csak Nansennel, az oslói egyetem professzorával, aki a leggyengébb volt köztük. Kramer végül senkivel, így Nansennal sem osztotta meg a vizet, megtartotta magának. Emiatt „közönséges, szánalmas bűnözőnek” tartja magát. A súlyosan beteg Nansen úgy érzi, elhagyta őket az Isten. Kramer szavakban vigasztalja, de az éltető vizet nem osztja meg vele. Nansent végül annyira kínozza a szomjúság, hogy nekimegy az árammal teli kerítésnek, vagyis öngyilkos lesz. Kramer a halott édesanyjának gyónja meg a vétkét, nem tudja már meg soha, hogy a csővezetékből csöppenként kijövő víz megmentette volna-e Nansen életét: „Igen, én életben maradtam, Nansen nem. És nem tudtam meg, nem is tudom meg soha, hogy a víz, amit nem osztottam meg vele, adott volna-e neki annyi erőt, hogy mindezt túlélje. Azóta minden éjjel az ő arcát látom…”

Kramer tehát egy végletekig kiélezett helyzetben elbukott, nem vette figyelembe Jézus figyelmeztetését, „amit megtesztek egynek e legkisebbel, nekem teszitek meg”, nem adott vizet a szomjazónak (Mt 25,31-40).

Kramert gyötri a lelkiismeret, hiába vigasztalja Marie, a húga, hogy nem vétkes a társa halálában. Rémálmai is vannak, azt álmodja, hogy valaki el akarja venni tőle a vizet. A levelet édesanyja sírjára teszi. A mindenre figyelő Gestapo felfedezi ezt. Amikor Kramer Júdásnak nevezi Gebhardtot, ő erkölcsileg fölényben érzi magát. Nyugodtan, kioktató hangnemben válaszolja: „… éppen ön értette meg Júdás szellemét. Ki tudja, ha nem itta volna meg azt a vizet, akkor talán ön lett volna az, aki kétségbeesésében a kerítésnek ment volna. De ön meghozta a döntését. Elárulta felebarátját, hogy tovább éljen.”

Kramer életösztöne győzedelmeskedett az irgalom fölött, meglátta ugyan a szenvedő társában Krisztust, de nem volt ereje segíteni rajta. Mivel azonban nem keres mentséget önmaga számára, hanem gyötrődik emiatt, s bűnbánatot gyakorol, lelkileg megtisztul.

Titokzatos a püspöki titkár, Gerard Merche szerepe. Valószínűleg együttműködik Gebhardttal, lehet, hogy besúgó is – az egyik jelenetben Kramer látja, hogy a német hadnaggyal tárgyal a templomban, aki szerint a titkár okos ember, bár nincs nagy befolyása –, de ez nem derül ki egyértelműen. A titkár a kompromisszumok embere, a „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16) szellemében cselekszik. Arra biztatja Kramert, hogy legyen okos, hallgassa meg Gebhardtot. Szerinte meg kellene fontolni a nácik párbeszédre vonatkozó ajánlatát. A titkárral szemben azonban a püspök világosan látja, hogy ezt a németek azonnal felhasználnák az egyház ellen. Egyértelműen fogalmaz: „Ha csak egy katolikus hang van Luxemburgban, amely a nácik egyházpolitikáját üdvözli, akkor Berlin elérte a célját, Luxemburg és Róma közé éket vertek.”

Fülöp püspök minden kapcsolatot megszakít a német megszállókkal, nem hajlandó tárgyalni velük, a passzív ellenállást választja, nem hagyja el a püspöki palotát. Kramer kifogásolja, hogy XII. Piusz pápa nem szólal meg nyíltan a nácik ellen, nem ítéli el a zsidóüldözést, csak a Mária-imádattal foglalkozik, de ezzel nem ment meg senkit. Erre a püspök felidézi neki azt a történelmi tényt, hogy Hollandiában a keresztény püspökök közösen fogalmaztak meg egy nyilatkozatot, amelyben a hollandiai zsidók deportálása ellen tiltakoztak. A dokumentumot minden katolikus templomban felolvasták. Válaszul a nácik átkutattták a kolostorokat, iskolákat és deportáltak minden katolikus hitre áttért zsidót, akiket a hatalom addig megkímélt. „Ez a pásztorlevél több mint negyvenezer embert juttatott a táborba. Tiltakozzon maga a pápa? Még nyomatékosabban? És ez kerüljön kétszázezer, háromszázezer embernek az életébe?” – teszi fel a püspök Kramernek a végletekig kiélezett helyzet által keletkezett, súlyos dilemmákat tartalmazó kérdéseket.

A püspök válasza kifejezi, hogy az egyház, amely küldetéséből kifolyólag mindig a megbékélést és a szeretetet hirdeti, tehetetlen és kiszolgáltatott az emberi gonoszság és erőszak ellen. Kramer imádkozik, Istenhez fordul, hogy mit tegyen, de nem kap választ. Neki kell döntenie, hogy mit tegyen. Egyébként is megrendül a hite: „Dachauban testvéreink a keresztet hordják! Ez nem metafora, hanem valóban a keresztet hordják. Ahonnan én jövök, ott nincs Isten!” Kramer ekkor megéli az Istentől elhagyatottság érzését, úgy érzi, az Isten is magára hagyta őket, a gonosz szabadon tobzódhat, nincs se földi, se égi erő, amely meggátolhatná a pusztítását. Kramer úgy érzi, vannak az emberi világnak olyan területei, ahol Isten nincs jelen, hiszen ha ott lenne, nem történhetnének meg, nem érvényesülhetne a gonosz. Isten tehát nem mindenható.

A püspök nem akarja tudni, hogy Kramert mivel bízta meg Gebhardt, de figyelmezteti: ha kételkedik az egyházban, fennáll a veszélye annak, hogy megteszi, amit a náci hadnagy kér tőle. Kramer végül bevallja, hogy Gebhardt azt akarja tőle, árulja el a hitét és egyházát. Kramer úgy érzi, teljesen magára maradt, Isten sem segít. Ám ez nem igaz, hiszen miután távozik Fülöp püspöktől, a főpásztor imára kulcsolja a kezét, s megszólal a harang. Mindez az egyik jel Isten jelenlétére, létezésére és arra, hogy a gondunkat viseli.

Abban, hogy hogyan döntsön, Kramernek talán akaratlanul, de nagy segítségére van a püspöki titkár. Mintha megszólalna benne a lelkiismeret. Fölteszi a kérdést: „Miért nem adott több bátorságot az Úr? De az nem adatott meg mindenkinek… Nekem is van családom. És néha többet gondolok rájuk, mint az egyházra.” Kramer válaszában benne vannak a kétségei is: „Én is.”

A püspök titkára elmeséli Kramernek, hogy Gebhardt „nagy lelki szükségében” megnyilatkozott neki, és bevallotta, hogy volt egy keleti táborban. Nem csinált ott semmit, de sok mindent látott. Ezek titokzatos szavak, s csak a történelmi tények birtokában tudhatjuk meg már, hogy milyen szörnyűségeket láthatott Gebhardt. Az, hogy minderről, ha titokzatosan is, de beszélt egy egyházi személynek, mutatja, hogy talán mégsem gonosz a velejéig, megszólal benne a lelkiismeret. Legalább magában tisztában van azzal, hogy gonosz ügyet szolgál, ha ezt nyíltan nem is ismeri el.

Kramer látszólag teljesíti Gebhardt kérését, megírja a levelet, amelyben a püspök nevében hitet tesz egy új egyházpolitika ellen. Gebhardt biztos a dolgában, egy estélyen vonulnak félre a hivatali szobájába. Gebhardt konyakkal kínálja Kramert, aki azonban egy üres levélpapírt ad át neki, és felteszi a kérdést: „Mit látott abban a keleti táborban?”

Gebhardt arca hamuszürkévé változik, előveszi a pisztolyát és Kramer fejéhez szögezi. Kramer tekintete riadt. Feszült pillanatoknak vagyunk tanúi, de Gebhadt nem lő. Kramer lassan hátrálva elhagyja a szobát. Gebhardt karja lehanyatlik, lelkileg összeomlik. A földi hatalom eszközei az ő kezében vannak, de ez kevésnek bizonyult, a lelkileg kiszolgáltatott fél erősebbnek bizonyult, ő győzedelmeskedett.

A záróképekben Kramer újra Dachauban van. A foglyok köréje gyűlnek, Kramer kiveszi a zsákjából az otthonról hozott kolbászt, amelyet apró darabokra vág, hogy mindenkinek jusson belőle. A szolidaritás parancsának engedelmeskedve osztják meg egymással a kicsit, eszünkbe juthat Jézus kenyércsodája. Kramer mosolyog, érezni rajta a megkönnyebbülést. Rab lett ismét, mégis szabad. Önként választotta a nagyobb igazságot, mely szabaddá tesz (Jn 8,32). Kramer példája a jézusi igazságra emlékeztet minket: aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mt 24,13). Legyőzte az ördög kísértését, a lelkében élő Isten szavára hallgatott.

A kilencedik nap
(német filmdráma, 2004, 98 perc)
Rendezte: Volker Schlöndorf
Írta: Eberhard Görner, Andreas Pflüger
Főbb szereplők:
André Kramer: Ulrich Matthes
Gebhardt: August Diehl
Marie Kramer: Bibiana Beglau
Pater Nansen: Petr Janis
Fülöp püspök: Hilmar Tate

Bodnár Dániel/Magyar Kurír