Vörösterror, egyházüldözés, vértanúk – Mit tudott a Vatikán az 1919-es Tanácsköztársaságról?

Az Apostoli Szentszék és a Tanácsköztársaság (1918–1920)

Az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháború (1914–1918) egyik nagy vesztese lett. A Vatikánban is pontosan tudták, hogy a Kárpát-medence népei, így a magyarok számára létfontosságú időszak volt ez. Ezt jól kifejezi az államközi kapcsolatokkal, azaz a külügyekkel foglalkozó szentszéki hivatal levéltárában őrzött korabeli feljegyzés egy mondata: „Mária országának, Szent István országának vallási jövője, egykor dicső történetének döntő fordulópontjához érkezett.”

A Tanácsköztársaság és kora a nunciusi jelentésekben

1918 októberére mindenki számára világossá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette. A monarchia szétesett. Budapesten kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom, amelynek következtében József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, majd november 16-án kikiáltották az első magyar (nép)köztársaságot. A Károlyi-kormány 1919. január 11-én lemondott ugyan, de a grófot köztársasági elnöki minőségben ideiglenes államfői hatalommal ruházták fel, így továbbra is az események egyik főszereplője maradt.

Március 20-án Károlyi Mihály átvette az úgynevezett Vix-jegyzéket (Fernand Vix francia alezredes, 1918–1919-ben a szövetséges hatalmak budapesti katonai bizottságának vezetője). Másnap a gyengülő szociáldemokraták bevonták a hatalomba a kommunistákat, és egyesülve létrehoztak egy közös pártot, amely még ugyanaznap államcsínyt hajtott végre, amikor kikiáltotta a proletárdiktatúrát és létrehozta a Tanácsköztársaságot. Az új, szovjet típusú rezsim rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert: a Kun Béla (1886–1938) nevével fémjelzett új szocialista párt hamarosan másfélmillió tagot számlált.

Ebben az is közrejátszott, hogy az emberek a Tanácsköztársaságban látták az utolsó esélyt arra, hogy megmentsék a nemzeti határokat, ezzel együtt a földeket, bányákat, gyárakat.

A magyar püspököktől, így Csernoch János bíboros, esztergomi érsektől, hercegprímástól (1912–1927) és Várady Lipót Árpád kalocsa-bácsi érsektől (1914–1923) is érkeztek közvetlen tájékoztatások XV. Benedek pápához (Giacomo della Chiesa, 1914–1922). Magyarországon ekkor még nem volt nunciatúra, így Teodoro Valfrè di Bonzo bécsi apostoli nuncius (1916–1919) kísérte figyelemmel a politikai változásokat. Különösen aggódott a kommunista eszmékkel szimpatizáló, úgynevezett papi tanácsba tömörülő klerikusok miatt, illetve amiatt is, hogy a püspökök képesek lesznek-e kezelni a kialakult helyzetet.

A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a nuncius március 24-én rejtjeles üzenetben tájékoztatta a vatikáni államtitkárt.

Attól tartott, hogy az országban anarchia törhet ki. A bíboros államtitkár még aznap válaszolt, kifejezve a Szentatya szándékát, miszerint sürgősen fel kell állítani Budapesten a nunciatúrát, vagyis a legmagasabb szintű pápai diplomáciai képviseletet (követséget). Ugyanaznap a nuncius részletes jelentésben is taglalta a Magyarországon kialakult súlyos helyzetet, egyben aktuális egyházi kérdésekről is szót ejtett. Többek között hosszasan beszámolt a politikai helyzetről, a Vix-jegyzékről, amely szerint Magyarország magyarlakta területeket vesztene el, többek között az ország második legnagyobb városát, Szegedet. Ezt Károlyi nem fogadhatta el, így a proletariátus kezébe helyezte a hatalmat. Ahogy a nuncius írja: „Károlyi ezt a rendkívül súlyos lépést ugyanazzal a könnyelműséggel és ugyanazzal a meggondolatlan felelőtlenséggel tette, amellyel múlt év novemberében kirobbantotta a forradalmat Magyarországon.”

Egy hónappal később, április 25-i jelentésében a nuncius már teljes egyházüldözésről számolt be: az egyházi személyek civilben járnak, sok szerzetesnek el kellett hagynia a rendházát.

Vértanúk a Tanácsköztársaság idején

A Tanácsköztársaság kezdete a szocialista rendszer 1989-ben bekövetkezett bukása előtt Magyarországon hosszabb időn keresztül ünnep, munkaszüneti nap volt, és az iskolákban a történelemórákon mint a „dicsőséges 133 nap” emlékeztek meg róla. Ez a bő négy hónap azonban a keresztények számára igen nehéz időszak volt.

Sok papot, szerzetest és szerzetesnőt félemlítettek meg, próbáltak kilépésre kényszeríteni, illetve űztek el vagy börtönöztek be, mivel a vallásban és a papok, lelkészek munkájában, emberekre való hatásában veszélyt láttak. A tanítórendek tagjait megfélemlítették, hogy rávegyék őket egy ilyen vagy ehhez hasonló „önkéntes” nyilatkozat megtételére: „Én [név, rend], ezennel kijelentem, hogy a rendből kilépek. A szerzetesi formaruhát többé nem viselem s magamat világi személynek tekintem. Egyúttal elismerem, hogy a kilépésre semminemű kényszer alatt nem állottam s azt tisztán szabad akaratomból határoztam el. Átlépek a magyar-tanácsköztársaság szolgálatába, mint tanítónő /tanárnő/ s alávetem magam mindazon rendelkezéseknek melyeket a magyar-tanácsköztársaság tanügyi népbiztossága a tanítószemélyzet számára előirt.”

Az akkori egyházüldözésnek több olyan vértanúja is van, akiket egyértelműen in odium fidei, azaz a hit iránti gyűlöletből öltek meg. Lejáratás, hamis vádak és koncepciós perek áldozatai lettek, vagy egyszerűen csak megölték őket. Többek boldoggá avatására vannak törekvések, amely szándékokat az események századik évfordulójához kapcsolódó megemlékezések felerősítettek.

Vértanú papok:

Szemelliker Antal Füles plébánosa (Győri Egyházmegye), akit hamis vád alapján golyó általi halálra ítéltek;

Trubinyi János dunamocsi plébános (Esztergomi Főegyházmegye), korábban országgyűlési képviselő, akit – mivel nem volt hajlandó együttműködni a vörösökkel – a Duna-parton egy akácfára akasztottak fel;

Kósa József plébános és Hornyik Károly káplán, a jászkarajenői papok (Váci Egyházmegye), akiket a plébánián egy Lenin-fiú lőtt le;

Vajay László keceli káplán (Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye), akit egy magyar vörös katona a plébánia épületében lőtt agyon;

Kucsera Ferenc szentendrei káplán (Esztergomi Főegyházmegye), akit a Duna partján koholt vád alapján lőttek agyon úgy, hogy a halálos ítélet csak a következő nap érkezett meg;

Wohlmuth Ferenc Császár plébánosa (Győri Egyházmegye), akit egy rögtönítélő bíróság ítélt halálra;

Vermes Gyula budapesti hittanár (Esztergomi Főegyházmegye), aki korábban a Keresztényszocialista Párt főtitkára volt, menekülés közben, Abaliget közelében lőtték agyon;

Nagy Jenő lovászpatonai plébános (Veszprémi Egyházmegye) pedig már a Tanácsköztársaság hivatalos bukását követő napokban vált áldozattá: helyben még egy ideig tartották magukat a vörösök, és valószínű, hogy amikor a kommunisták belőttek a plébánia ablakán, ő pedig vaktában kétszer visszalőtt, két vörösőr bement a plébániára, és egyikük lelőtte.

Különösen is tanulságosak a már említett Wohlmuth Ferenc búcsúszavai, akinek a kivégzésén mindenki, még a gyerekek is kénytelenek voltak részt venni: „64 esztendőt éltem, és ebből 25 évet szenteltem plébánosként a császáriaknak. Életem utolsó pillanataiban állok előttetek. Elmegyek, mert elveimért pusztulnom kell. Sokat dolgoztam értetek, hogy boldogok legyetek. Ezért csak imáitokat kérem. Isten veletek.”

A Tanácsköztársaság bukása és a helyzet konszolidálódása

Augusztus 1-én – még nem tudva arról, hogy a proletárdiktatúra ugyanaznap megbukott – a nuncius újabb jelentést küldött, amelyben azt is kijelentette, hogy a Tanácsköztársaság napjai meg vannak számlálva, már semmijük sincs. Valfrè nuncius azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a szomorú eseményeknek egy eredménye mégis van: a kommunista elvekre épülő reformokat zászlajára tűző, egyházi engedély nélkül megalakult papi tanács teljesen felbomlott, és az egykori tagok az események hatására olyannyira kiábrándultak, hogy a legkevésbé szeretnék elölről kezdeni az egészet.

A Tanácsköztársaság bukásával még korántsem ért véget a súlyos politikai helyzet, azonban lehetőség nyílt a vörösterror okozta sebek feltárására és lehetőség szerinti gyógyítására. Rott Nándor veszprémi püspök (1917–1939) és a közben kinevezett új váci főpásztor, Hanauer Á. István (1919–1942) szeptember 3-án az egyházmegyéket is érintő határváltozásokra gondolva írtak a Szentatyának, de szót ejtettek arról is, hogy a bolsevik kormány a Tanácsköztársaság alatt a szerzetesektől rendjeik elhagyását kérte. Mint írták, sok piarista és premontrei aláírta a nyilatkozatot (tegyük hozzá, jó néhányan közülük a rájuk bízott gyermekeket sem akarták magukra hagyni), nem misézett és nem gyóntatott többé, ezért véleményük szerint szükséges a figyelmeztetésük, és megfelelő penitencia kiszabása. Ugyanakkor a bencések és ciszterciek jól helytálltak a nehéz helyzetben, ezért azt is javasolták, hogy a Szentatya írjon nekik dicsérő levelet, hasonlóképpen az egyházmegyés papságnak is készüljön ilyen levél, hiszen „kevés kilépés volt, de sok vértanút öltek meg a bolsevikok”. Az apostoli levelekre vonatkozó kéréseket a vatikáni Államtitkárságon megalapozottnak találták, azok el is készültek.

Szeptember 4-én kelt jelentésében a nuncius részletesen beszámolt a Tanácsköztársaság bukásáról és Kun Béla külföldre meneküléséről, a felfedezett véres gyilkosságokról, illetve a Tanácsköztársaság bukását követő román megszállásról. Az egyházi közösségek eközben lassan visszaköltözhettek a kommunisták által elkobzott épületeikbe. A nuncius értékelte a papság és a szerzetesek kitartását, ugyanakkor a Tanácsköztársasággal együttműködők miatt vizitátorokat javasolt kinevezni egyes szerzetesrendek felülvizsgálatára.

A kecskeméti ferences rendház Historia Domusa meglehetősen kemény szavakkal összegzi az 1919-es kommün eseményeit, mégis jól visszaadja azt, amit az ott élők akkor és ott éreztek, illetve átéltek:

„Tulajdonképpen a kommunizmus nem volt egyéb, mint egy nagy kaliberű rablóbanda, mert gyilkolt, rabolt, fosztogatott az országban törvényesség és új rendszer leple alatt. A kecskeméti zárda, leszámítva a folytonos fenyegetéseket, zaklatásokat és folytonos rettegést, mert mindig attól lehetett tartani, hogy éj idején ide is berontanak, nagyobb anyagi károkat nem szenvedett. Készenlétben is álltak mindig a menekülésre, különösen a vége felé, amikor azt tervezték, hogy az összes papokat és szerzeteseket kiirtják…”

Az országban eközben lassan kezdett helyreállni a nyugalom. Bécsből hamarosan már az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési választások eredményeiről számoltak be.

A Szentszék és Magyarország hamarosan felvette a diplomáciai kapcsolatokat, és Lorenzo Schioppa érsek mint első budapesti nuncius (1920–1925) hamarosan átadhatta a megbízólevelét.

Ő és utódai fontos szerepet töltöttek be Magyarországon a következő évtizedekben egészen 1945. április 4-ig, amikor az ország teljes szovjet megszállásával egy időben kiutasították a pápa képviselőjét. A hivatalos diplomáciai kapcsolatok ezt követően egészen 1990-ig szüneteltek.

Szöveg: Tóth Tamás

Fotó: Fortepan; portré: Merényi Zita

Magyar Kurír