William Shakespeare magánélete – Gondolatok a Hamnet című filmről

Chloé Zhao rendező, miután céltalanul kóborló, sebzett lelkű főhőseivel az Oscar-díjig (A nomádok földje), majd a Marvel-mozi (Örökkévalók) levezényléséig jutott, most visszatérne a gyökerekhez. A Hamnet című díjvárományos filmje a „Bárd” feltételezett magánéletébe nyújt bepillantást, jórészt feleségének küzdelmein keresztül. S hogy ez a feltételezett magánélet mennyire lehet valós, az bizony komoly kérdéseket vet fel: miközben kötetek tízezreit írták már meg a világirodalom egyik legnagyobb drámaírójának műveiről, kiléte és élete máig meglehetősen homályos.

Tucatnyi elmélet szól a „hivatalos életrajz” tényeinek tarthatatlanságáról, titkolt identitású kortársakról, plágiumról és egyebekről (2011-ben álomgyári film is született erről Anonymous címmel). Maggie O’Farrell nemrég megjelent regénye újabb, tetszetős teóriával csatlakozik a témához, s mivel nagy sikert aratott, elkerülhetetlen volt a megfilmesítés.

Zhao a regény adaptációjával függővé teszi magát a forrásmű minőségétől, ami mindig kétélű fegyver: elsülhet jól is, rosszul is. Sőt, ennyivel nem elégedett meg rendezőnk: tudatosan szőtte forgatókönyvébe a középkori népi hiedelmek különös világát.

A kezdőképen Agnes (Jessie Buckley) egy vadregényes erdő közepén, fagyökérzet árnyékában pihen. Felkel, sólymot röptet, majd levelet morzsol, hazaérve pedig szűk terű, félhomályos parasztház körül segédkezik. Will (Paul Mescal), a szomszéd faluból érkező házitanító gyorsan elnyeri Agnes szívét; a házasság, a gyermekáldás és a családi boldogság azonban csakhamar árnyékba borul, amikor kiderül, hogy a legnagyobb lány súlyos beteg. A fiatalasszony még az esküvő előtt megjósolja, hogy halálos ágyánál két gyermeke fog állni, ezért megretten, amikor másodjára ikreket hoz a világra, ráadásul nem „természetes környezetében”, az erdőben, hanem „steril körülmények között”, a szülői házban. A köznép részéről boszorkánysággal gyanúsított, csakugyan furcsa hiedelmeket valló nő minden tőle telhetőt megtesz gyermeke megmentéséért, s ebben partnere a tőle sok szempontból nagyon is különböző, ám anyaként szövetségesévé váló anyósa (Emily Watson). A másik közös pont köztük az apa hiányának élménye. Will ugyanis évekre elmegy színházazni Londonba, és már csak a halálhírre ér haza. A hangulat ezután úgy válik egyre fojtogatóbbá, ahogy az anyai veszteségen úrrá lesz a tehetetlen düh és a számonkérés.

Filmünk nyitányában meditatív vágóképek segítenek lírai hangulatot teremteni; a tempó kényelmes, az elbeszélés szűkszavú. Utóbbi nem feltétlenül probléma, sőt: Zhao jellegzetes stílusának hangsúlyos eleme, és külön örömteli, hogy rendezőnk túlmagyarázás helyett a nézőt indítja felfedezőútra a film világában.

Legalábbis eleinte, mert az információhiány a játékidő derekához érve egyre zavaróbbá válik. Nagyjából ugyanezen a ponton a Hamnet békés családtörténetből súlyos gyászfilmmé alakul, és bár a kétségtelenül hatásos zárójelenet sokat enyhít az összképen, sajnos nem sikerül árnyaltan átadni az eltérő megküzdési stratégiákkal birkózó szereplők érzéseit.

A színészekkel nincs baj: mind Buckley, mind Mescal nagy intenzitással játszik (Watson finomabb eszközökkel nyújt emlékezeteset), a gyerekszereplők (Jacobi Jupe, Noah Jupe) is kitűnőek, Zhaónak azonban csak közhelyek jutnak eszébe a gyermeküket elvesztő házaspár gyászáról. A film emellett meglehetősen direkt szimbólumrendszerrel dolgozik, néha kifejezetten olcsó eszközökkel szeretne katarzist kiváltani. Premier plánban mutatott könnyező főszereplők, drámai vonósmuzsika (Max Richter, sokadjára újrahasznosítva) és fájóan leegyszerűsödő forgatókönyv szegélyezi az utat, míg eljutunk a híres-nevezetes Globe Színház fadeszkás Hamlet-előadására, hogy megtörténjen a nagy szembesülés.

A finálét szemlélve érezhető, hogy Chloé Zhao igazából emiatt szerette volna leforgatni az egész filmet. Olyan ez a jelenetsor, mint egy hatalmas mágnes: minden korábbi történés ide gravitál, minden előzmény itt nyer valódi értelmet, és minden következmény az itt kijelölt úton halad tovább. Noha ez utóbbit már nem látjuk (hiszen jön a vége főcím), Zhao filmje így, egyenetlenségei ellenére is fontos alkotás a traumafeldolgozásról és a művészet gyógyító erejéről. S hogy mindebben egyébként mi keresnivalója van Shakespeare-nek és az ő állítólagos magánéletének? Szerintem nem sok.

Chloé Zhao: Hamnet, Focus Features / Amblin, 125 perc, 2025.

Szerző: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.