XIV. Leó pápa katekézise: Tegyük konkréttá, amit a liturgiában átéltünk!

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Ma a II. vatikáni zsinat által kihirdetett első dokumentumról, a Sacrosanctum Concilium kezdetű, a szent liturgiáról szóló konstitúcióról kezdünk katekézissorozatot.

E konstitúció megfogalmazásával a zsinati atyák nem csupán a szertartások reformját kívánták megkezdeni, hanem arra törekedtek, hogy annak az élő kapcsolatnak, Krisztus misztériumának a szemlélésére és elmélyítésére vezessék az egyházat, amely azt létrehozza és egységben tartja. A liturgia ugyanis e misztérium legbensőbb lényegét érinti:

a liturgia egyszerre az a tér, idő és összefüggés, amelyben az egyház a saját életét kapja Krisztustól.

A liturgiában ugyanis „megváltásunk műve valósul meg” (SC 2), mely választott nemzetséggé, királyi papsággá, szent nemzetté, Isten tulajdonába vett néppé tesz bennünket (vö. 1Pt 2,9).

Amint azt az egyházban a 20. század során kibontakozó hármas – biblikus, patrisztikus és liturgikus – megújulás is megmutatta, az itt említett misztérium nem valami homályos valóságot jelöl, hanem Isten üdvözítő tervét, amely öröktől fogva rejtve volt, de Krisztusban feltárult, ahogyan Szent Pál írja (vö. Ef 3,3–6). Íme tehát a keresztény misztérium: a húsvéti esemény, vagyis Krisztus kínszenvedése, halála, feltámadása és megdicsőülése, mely éppen a liturgiában szentségi módon válik jelenvalóvá számunkra, úgyhogy

valahányszor liturgikus közösségként egybegyűlünk az „ő nevében” (Mt 18,20), ebbe a misztériumba merülünk.

Maga Krisztus a belső forrása az egyház misztériumának, Isten szent népének, mely az ő kereszten átszúrt oldalából született. Lelkének erejével a szent liturgiában ő továbbra is cselekszik. Megszenteli és bevonja az egyházat, az ő jegyesét az Atyának bemutatott áldozatába. Gyakorolja teljesen egyedülálló papságát, ő, aki jelen van Isten meghirdetett igéjében, a szentségekben, a liturgiát végző szolgálattevőkben, az egybegyűlt közösségben és leginkább az eucharisztiában (vö. SC 7). Így tehát, amikor az egyház az eucharisztiát ünnepli – Szent Ágoston szerint (vö. Kétszázhetvenhetedik beszéd) –, „az Úr testét veszi magához, és azzá válik, amit magához vesz”: Krisztus testévé válik, „Isten hajlékává a Lélek által” (Ef 2,22).

Ez „megváltásunk műve”, amely Krisztushoz hasonlóvá alakít bennünket, és elmélyíti közösségünket Krisztussal és egymással.

A szent liturgiában ez a közösség „szertartásokon és imádságokon keresztül” (SC 48) valósul meg. Az egyház liturgikus cselekményei kifejezik hitét – a lex orandi, lex credendi híres mondás szerint –, ugyanakkor formálják is egyházi identitását: a meghirdetett ige, a szentségek ünneplése, a gesztusok, a csendek, a tér – mindez megjeleníti és alakítja az Atya által egybegyűjtött népet, Krisztus testét, a Szentlélek templomát. Így minden liturgikus ünneplés az imádkozó egyház valódi epifániájává válik, amint arra Szent II. János Pál emlékeztetett (Vicesimus quintus annus apostoli levél [1988. december 4.], 9).

Ha a liturgia Krisztus misztériumának szolgálatában áll, érthető, miért mondta róla a zsinat azt, hogy „az a csúcspont, mely felé az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás, amelyből minden ereje fakad” (SC 10). Igaz ugyan, hogy az egyház tevékenysége nem korlátozódik a liturgiára, mindazonáltal minden tevékenysége – a prédikáció, a szegények szolgálata, az emberi valóságok kísérése – e „csúcspont” felé tart. Fordított irányban pedig a liturgia támogatja a hívőket: újra és újra bemeríti őket az Úr húsvéti misztériumába, s ezért az ige meghirdetése, a szentségek ünneplése és a közös imádság által megerősödnek, bátorítást nyernek, és megújulnak hívő elköteleződésükben és küldetésükben. Más szóval: a hívők részvétele a liturgikus cselekményben egyszerre „belső” és „külső”.

Ez azt is jelenti, hogy ennek a részvételnek konkrét módon ki kell bontakoznia a mindennapi élet egészében, etikai és lelki folyamatként:

ekképpen a liturgia életté válik, és olyan hűséges életet kíván, amely képes konkréttá tenni azt, amit a liturgiában átéltünk.

Így válik életünk „élő, szent és Istennek tetsző áldozattá”, megvalósítva „lelki istentiszteletünket” (Róm 12,1).

Ily módon „a liturgia azokat, akik az egyházban élnek, az Úrban naponta szent templommá építi” (SC 2), és mindenki előtt nyitott, befogadó közösséget épít belőlük.

A liturgia ugyanis – melyben a Szentlélek működik – bevezet Krisztus életébe, az ő testévé tesz bennünket, és minden dimenziójában az egész emberi nem Krisztusban megvalósuló egységének jelét jeleníti meg.

Amint Ferenc pápa mondta: „a világ még nem tudja, de mindenki meghívást kapott a Bárány menyegzőjére (Jel 19,9)” (Desiderio desideravi apostoli levél [2022. június 29.], 5).

Kedves testvéreim, engedjük, hogy formáljanak bennünket belülről a szertartások, a szimbólumok, a gesztusok és mindenekelőtt Krisztus élő jelenléte a liturgiában, melyről tovább elmélkedünk majd a következő katekézisekben.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír