Zene a Bibliában, Biblia a zenében

Nézőpont – 2009. március 28., szombat | 9:00

Az egyház és a művészetek kapcsolatáról szóló rendezvénysorozat részeként március 24-én Stanco Attila a Szentírás és a zene egymásra hatásáról tartott előadást váci Credo-házban.

Előadásában Stanco Attila szólt arról, hogy a zene milyen szerepet töltött be az ókori népek civilizációjában, milyen zenei műfajokról, és hangszerekről történik említés az Ó- és Újszövetségben, valamint elemezte azt is, hogy a szentírási szövegek hogyen jelennek meg a zeneirodalomban.

A zene az ókori civilizációban

Az Ószövetség zenéjének és költészetének megismeréséhez a Szentírás keletkezésekor a zsidóság körül élő, kulturálisan domináns népek – Mezopotámia és Egyiptom – zenéjének vizsgálatára van szükség. Az Urban végzett ásatások igazolják, hogy már a Kr. e. 26–25. században díszes hangszereket készítettek. A zene a sumér civilizáció életének szerves része volt, ezt igazolják a munkaénekek, az étkezési és pihenési énekek. A mezopotámiai vallási irodalmat két fő forma képviseli: a himnuszok és a siratók. A himnuszok szerzői többnyire papok vagy az uralkodók voltak. A dallamokat a kutatók nem tudták rekonstruálni, ám körülbelül ismeretes az, hogy milyen hangsorokat használtak. A feltárt domborművek alapján a következő hangszereket használhatták: ütőhangszerek (harangok, cintányérok, szisztrumok, dobok); fúvós hangszerek (egy- és kétcsövű fuvolák, kürtök, pánsípok); pengetős hangszerek (lírák és hárfák). Az ókori Egyiptom vallási szertartásainak zenészei is papok voltak, akik hivatásos énekesnőket kísértek hangszereiken. A templom szertartások szövegeit a kórusok adták elő. Később megjelennek a trombiták, furulyák, kettős sípok, a klarinét, a tamburinok, fakereplők, dobok, szisztrumok. A líra a hikszoszok közvetítésével került Kr. e. 1550 körül a zsidósághoz.

A zene a Bibliában

Az Ószövetség szól Jubalról, aki hangszert készített és játszott is hangszeren (Ter 4,21). Õ lett az ősatyja azoknak, akik hárfán és fuvolán játszanak. A zsidóság hagyományában Mózes nemcsak mint törvényalkotó próféta, hanem mint énekmester is megjelenik; nővérét, Mirjamot mint zsoltárköltőt, himnuszköltőt említi az Ószövetség. A Zsoltárok könyvén kívül a bibliai könyvekben találunk költeményeket, amelyeket énekeltek: Lámok éneke, Noé áldása, Izsák áldása, Jákob áldása, Debora éneke, Sámson éneke, Anna hálaéneke, Dávid siratója. Ilyen költemények az Újszövetségben Mária hálaéneke, a Magnificatot, valamint Zakariás hálaéneke, a Benedictus.

Szervezett és fejlett zenei kultúráról a zsidóság esetében a királyság idejétől, elsősorban Salamontól beszélhetünk, aki, miután felépült a jeruzsálemi templom, megszervezte a zenekart is: több mint ezer pap működött közre hangszereken a nagyobb istentiszteletek alkalmával (Krónikák könyve). A templomi kultuszban igen sok hangszert használtak, sajátos dallamvilággal: a templom felszentelését cintányérok, hárfa és citera kíséretével ünnepelték (Leviták könyve). Az Ószövetség több könyve foglalkozik zenével (Zsoltárok könyvre, Krónikák 1. és 2. könyve, Sámuel 2. könyve). A Zsoltárok könyve különböző műfajú énekeihez (tanító, bölcsességi, dicséret, könyörgés, siralom) a szerző mindig odaírta a műfajt, azt, hogy milyen zenei kíséretet kíván, milyen liturgikus használatra utal. Egyes zsoltárokhoz nemcsak a pengetős hangszert, hanem például a fuvolát is előírták – ilyen az 5. zsoltár.

Az Újszövetség zenei hagyományaiban is az Ószövetségre épít: mivel az első keresztények a zsidók közül kerültek ki, a zsidóság zenéjét használták. Ám nemcsak átvették a szövegeket és dallamokat, hanem nagyon sok esetben le is fordították a szövegeket, például görögre. A görög kultúrával való találkozás során pedig görög versformát és dallamokat is vettek át. A gregorián zenében egyrészt a görög, másrészt a héber dallamvilág örződött meg. A hellenizmus idején a keresztények hamar elhagyták a hangszerek használatát, mert a hangszerek használata a római birodalomban meghonosodott misztériumvallások szertartásaira emlékezette őket, melyeket kevésbé a jámborság, sokkal inkább a kicsapongások jellemeztek. Így tűnt el azonnal a keresztények közösségéből a furulya, a fuvola és a hárfa. Szent Pál is csak egyszer-egyszer említi írásaiban a hárfát és fuvolát.

Az Újszövetségben a zene mint symphonia (szünfoné, szünfonia, azaz együtthangzás, összhang)szerepel, mely mindenféle zeneszerszám összhangját jelenti. Lukács evangéliumának a tékozló fiúról szóló történetében a megtérő fiút nagy lakomával ünnepelték, majd elkezdtek mindenféle hangszeren játszani – ezt Lukács egy szóval fejezi ki: symphonia jött létre. Későbbi használatában a symphonia a hit belső tartalmának kifejezés és aktusa lesz: összhang az ember és Isten közötti párbeszédben. Az emberi cselekvés összhangja Isten Igéjével.

Az efezusi és a kolosszei közösségeknek írt levelében Szent Pál az éneklésre  buzdít, szellemi énekre, amelyet a dicséret jellemez. Pálnál tehát megjelenik az ókeresztény alapeszmény, miszerint a közösség összetartó ereje abban mutatkozik meg, hogy hogyan énekelnek. Márknál, Máténál és az Apostolok cselekedeteiben himnuszokat mindig szorongatott helyzetben énekelnek. Megjelennek az Újszövetségben is a pengetős hangszerek, majd a fuvolák, majd a trombita (kürt, harsona), mely a Jelenések könyvében az ítélethozó angyal harsonájaként szerepel.

A szentírási szövegek megjelenése a zenében

A Szentírás szavai a gregorián művekben, a zsoltározásban, az antifónákban, továbbá szekvenciákban jelennek meg. Így a zene a liturgián elhangzó a prédikációt kiegészítve költői formában mondja el, mi is történik az adott szentírási szakaszban. Külön műfajt képez a passiók előadása, melyeket eleinte egy-, később több szólamban is feldolgoztak (például Bach, Schütz). A reneszánsz végén alakultak ki az oratóriumok, melyek nem mindig szó szerint szerepeltek a szentírási részek, hanem gyakran azok költői megfogalmazása.

Az egyház és a művészetek kapcsolatában a képzőművészet, az irodalom, a liturgia (az  istentisztelet dramatikus formája) mellett óriási szerep van zenének is. A zene nemcsak gyönyörködtet, hanem közvetíti Isten szavát – összegezte gondolatait az előadó.

*

A sorozat záró előadására március 31-én 18 órakor kerül sor a váci Credo-házban (Kossuth tér 4.).

Gátas Judit/Magyar Kurír