Béke a földön – Hatvan éve még mindig befogadásra vár a Pacem in terris enciklika

„Ezután a vesperás teljes idejét, körülbelül három órát annak szenteltem, hogy elolvassam a készülőben levő húsvéti enciklikát, amelyet Pavan bíboros készített nekem: »Béke az emberek között az Isten által meghatározott rend szerint, vagyis az igazságban, az igazságosságban, a szeretetben, a szabadságban«. 111 gépelt oldal a kézirat. Az egészet elolvastam, egyedül, nyugodtan és nagyon aprólékosan: és nagyon jól átgondolt és jól sikerült műnek találom. Aztán az utolsó rész: »Lelkipásztori megfontolások« teljes összhangban van a lelkemmel. Imádkozni kezdek ennek a dokumentumnak a hatékonyságáért, amely reményeim szerint húsvétkor jelenik meg, és nagyon tanulságos lesz.”

Így írt XXIII. János – már súlyos betegen – 1963. január 7-én naplójába, megfogalmazva kívánságát, amely csak részben vált valóra. Igen, részben, mert a Pacem in terris (Béke a földön) kezdetű enciklika – amely először szólt „minden jóakaratú emberhez” is, és a kívánt időpontban, 1963. április 11-én, nagycsütörtökön tették közzé, és két nappal előtte írta alá a pápa a kamerák előtt – hatvan év elteltével még mindig befogadásra vár. Iránymutatásai felvázolják az „igazság, az igazságosság, a szolidaritás és a szabadság értékein alapuló új világrendet”, valamint a békét, amely „a mindenkori emberek mélységes vágya”. Ezt nemcsak a háború hiányaként képzelték el, hanem egy oktatási, szellemi, politikai, gazdasági folyamat céljaként.

Valójában nemcsak a háborúk gerjesztése, hanem az elemi jogok és az emberi méltóság megsértése is folytatódik, amely kifejezés több mint harmincszor fordul elő az enciklikában,

valamint nemcsak az erőszakmentesség kultúrájának terjesztésére irányuló felhívásokat hagyják figyelmen kívül, amelynek – emlékeztet Ferenc pápa – „határozott és következetes gyakorlása lenyűgöző eredményeket hozott”, hanem a számos kormány által hivatalosan aláírt megállapodások és egyezmények is papírhulladéknak bizonyulnak. Röviden: egy élő és befejezetlen enciklikáról van szó. Valójában figyelmen kívül hagyják a béke és a közjó iránti állandó elkötelezettséget, amely „a közhatalom létjogosultságának alapját jelenti”, amelyet a béke nagy magvetője utolsó ajándékként ajánlott fel, aki oly sok tapasztalatot szerzett Keleten és Nyugaton, az 1900-as évek két világháborújának tanújaként is – fogalmaz a L’Osservatore Romano vatikáni napilapban Marco Roncalli történész, XXIII. János pápa életrajzírója.

A Pacem in terris gondolata már a kubai rakétaválság idején megszületett, amikor 1962 októberében

XXIII. János pápa – a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának napjaiban – főszereplővé vált, mert Kennedy és Hruscsov elfogadta békefelhívását egy olyan helyzetben, amikor a világ a nukleáris háború szélén állt.

Pietro Pavan bíboros, az Egyház szociális tanításának szakértője nagy részt vállalt az enciklika szövegének összeállításában, amely formába öntötte ezt az elkötelezettséget, 1962 novemberétől kezdve. A tervezetet 1963 januárjától terjesztette a szakértők között, és szinte változatlan maradt prófétai erejében, mégha bizonyos pontokat el is távolítottak belőle (például a lelkiismereti szabadság alapján való feladatmegtagadást), de röviddel ezután visszaemelték őket néhány próféta erejének köszönhetően és a kis közösségek elkötelezettsége által. Mindenesetre az enciklika fő pontja az, amelyben az atomenergia megjelenése után irracionálisnak („alienum a ratione”) tartja a viták fegyverrel történő megoldásának gondolatát. Kijelöli a béke építése és az „átfogó leszerelés” perspektíváit, amely a „lelkeket” is érinti. Bár az Egyház sokáig azt tanította, hogy a háborút legitim védelemként ismeri el, a Pacem in terris enciklika megerősíti, hogy a rendelkezésre álló eszközök (atomfegyverek) és a cél (a megsértett jogok helyreállítása) közötti egyensúlyhiány lehetetlenné teszi, hogy elfogadjuk a háború korábbi megítélését. Röviden: elég a „jogos háborúból”. És ezt az evangéliumhoz hű szavakkal fogalmazta meg, bízva az emberi jogok előmozdításának figyelembevételében, védve a kiselejtezés kultúrájáért felelős ideológiáktól, amelyek a kizsákmányolás és a peremre szorítás legkülönfélébb formáival támadnak – mutat rá Marco Roncalli történész a vatikáni napilapban.

De ez még nem minden. Mert a Pacem in terris egyben az az enciklika is, amely

arra hív minket, hogy „soha ne keverjük össze a vétket a vétkezővel”; hogy ismerjük el lehetőségként „az igazság felfedezésére és annak tiszteletben tartására” „a találkozókat és megállapodásokat a világ rendjének különböző területein a hívők és a nem hívők között”.

A dokumentum egyben kijelenti, hogy „még a világegyetem és az ember természetére, eredetére és sorsára vonatkozó hamis filozófiai tanokat sem lehet azonosítani a gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai célokat szolgáló történelmi mozgalmakkal”. Még ha ezekből származnak is vagy ezekből nyertek ihletést, hogy mindig ugyanazok maradjanak, előfordulhat, hogy a mozgalmak „mélyreható változásokon mennek keresztül” – olvassuk az Egyházat és a demokráciát, a szociális tanítást és az emberi jogokat összebékítő enciklikában. Az egész szövegen átívelő vezérmotívum, ha közelebbről megvizsgáljuk, az a felhívás, hogy vegyük tudomásul az „idő jeleit”, azt a módot, ahogyan a történelem mozgatja az evangélium lapjait. Az idők jeleinek megvizsgálása, értelmezése nemcsak a pápa feladata, hanem minden jóakaratú emberé is, akik arra kaptak meghívást, hogy hozzájáruljanak a vérengzések megállításához, és azon csatornák nyitva tartásához is, ahol a realizmus és az utópia között teret nyer a remény. És ahol

a béke akarása nem lehet pusztán csak a háború nem akarása

– zárja cikkét Marco Roncalli történész, XXIII. János pápa életrajzírója a L’Osservatore Romano vatikáni napilapban a Pacem in terris kezdetű enciklika közzétételének 60. évfordulóján.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír