Orosz ajkú fiatalok is részt vettek az ifjúsági világtalálkozón Lisszabonban

Azért jöttem három napra Lisszabonba, hogy részt vegyek az orosz ajkú fiatalok katekézisén. Körülbelül százötvenen érkeztek ide: tizenheten Oroszországból, hetvenegyen Kazahsztánból, a többiek a volt Szovjetunió valamennyi országából, kivéve a Baltikumot és Üzbegisztánt. A katekézist ezúttal nem a püspökök, hanem maguk a fiatalok készítették elő; a moszkvai ifjúsági központ felelt a felkészülésért, és jól elvégezték ezt a feladatot. Ők mutatták be a témákat, majd a csoportok feldolgozták, az én dolgom az elhangzott gondolatok összegyűjtése és összegzése volt, ezután együtt vettünk részt a szentmisén. Így három egymást követő napon találkoztunk egy régi ferences templomban. Ez nem valami magától értetődő dolog volt, mert néhány csoport a mezőn, vagy valahol az épület előtti lépcsőn gyűlt össze, nekünk viszont egy valódi szép templomot adtak – az Irgalmasság Anyjának templomát.

A katekézis végén a templom plébánosa köszönetet mondott mindannyiunknak, és azt mondta, hogy milyen nagy meglepetés volt számára jelenlétünk: először is, amikor megtudta, hogy türkmenisztáni, kazahsztáni, kirgizisztáni fiatalokkal találkozik, azt gondolta, hogy ezek az országok oly távol esnek Portugáliától, csupa muszlim ország, ahol nincsenek keresztények. A második meglepetés pedig az volt, hogy ezek a fiatalok mind oroszul beszélnek. Azt mondta nekik: „Szeretünk titeket és imádkozunk értetek.” Ma ez egyáltalán nem magától értetődő.

A katekézis témaválasztásánál az IVT szervezőinek ajánlásait követtük, akik Ferenc pápa dokumentumai alapján három témát javasoltak. Az első nap az átfogó ökológiának, a második a társadalmi barátságnak, a harmadik nap pedig az imádságnak volt szentelve, melynek témája az irgalmasság volt.

Furcsán hangozhat az átfogó ökológia kifejezés, sőt ijesztően hathat, de valójában az egész teremtéshez való hozzáállásról van szó, a természettől indulva, a másik emberen át a társadalomig. Abból indulunk ki, hogy Isten hogyan tekint mindenre, és hogyan szeret mindent. Ebből olyan következtetéseket vonhatunk le életünkre nézve, hogy végül nem önző érdekek vagy hamis magyarázatok fognak segíteni a jövő építésében, hanem az átfogó ökológia, vagyis mindennek holisztikus megközelítése.

Társadalmi barátság az is, ami összeköti életünket Isten tekintetével. A társadalmi barátságról szólva nagy a kísértés, hogy csak horizontális dimenzióban gondolkodjunk. Eszerint szeretni kell a szegényeket, szeretni kell az ellenséget, egyszóval csak arra gondoljunk, hogy mi van jobbról és balról. Ám ez csak akkor válik lehetségessé, ha szeretjük Istent. Ez az első parancsolat, mindannyian fejből tudjuk – de ki gyakorolja? Az embernek először is Istent kell szeretnie, másodszor pedig a másikat, mint önmagát. Ha megvan életünkben ez a vertikális dimenzió, vagyis ha ismerjük Istent és szeretjük őt, akkor van esély arra, hogy a horizontális dimenzióban is tudjuk szeretni felebarátunkat.

A fiatalság nagyon barátságos és lelki beállítottságú, intelligens és vidám. Látható volt, hogy sokan jó hitoktatásban részesültek, mind a hittanban, mind a hit gyakorlásában otthonosan mozognak, ami szintén nem magától értetődő, és ezt öröm látni. És különösen jó volt látni, hogy nekik semmi sem sietős. Ezeket a találkozókat az IVT-n néha „kötelező programnak” nevezik, s az élet csak azután kezdődik. De nem, a fiatalok aktívan részt vettek mind a három órán át tartó katekézisen, mind a három órán át tartó liturgián. Nyilvánvaló volt, hogy számukra ez nem „kulturális rendezvény”, hanem a hit ünnepe.

És még egy kicsiny, de valójában nagyon nagy öröm. A harmadik találkozás után odajött hozzám egy lány, és azt mondta: „2011-ben a madridi ifjúsági világtalálkozón ott voltam a katekézisein, és rájöttem, hogy Isten hív, és csatlakoztam egy nővérkongregációhoz.” És úgy tűnik, azon a helyen megtalálta a boldogságát.

Aztán mindannyian együtt voltunk a pápát köszöntő szertartáson. A pápa nagyon egyszerű szavakkal fordult a fiatalokhoz (félmillió emberhez) – tudja, hogyan kell csinálni, kora ellenére „animátor”. És persze szeretik is őt, ez látható és nagyon megható volt.

A hőség nagy próbatétel. Több órán át állni esetleg 45 fokban a tűző napon persze nem könnyű. De szerintem kibírják. Ma, a katekézis harmadik napján [a beszámoló augusztus 4-én készült – a szerk.] már kicsit a közelgő összoroszországi ifjúsági találkozó felé szálltak a gondolataim, ahol természetesen megismételjük és folytatjuk azt, amit itt elkezdtünk, és jó, hogy tapasztalatokat szerezhettünk. A világtalálkozó tehát megfelelő próba volt számunkra, s a legfontosabb még hátravan!

Az egykor II. János Pál által életre hívott ifjúsági világtalálkozón az a csodálatos érzés, hogy mintha nem lennének határok a fiatalok között – és nem csak földrajzi értelemben. Van egy olyanfajta közelség, amit a hit ad, kultúrától függetlenül – jöjjenek Dél-Amerikából, Afrikából vagy Oroszországból –; a résztvevők tudják, hogyan kell barátkozni, mert testvérek! Ez akkora erőforrás és remény! Néha azt mondják, hogy az ilyen nagyszabású találkozóknak ma már nincs jelentősége, mert más idők járnak, a fiatalok másképp kommunikálnak, az internetet bújják stb. De itt, Lisszabonban látható, hogy ennek van értelme, világosan látszik, hogy a fiatalok örömmel jöttek ide.

Püspökként pedig kötelességemnek érzem, hogy a fiatalokkal legyek. Én már nagypapakorú vagyok, és az „unokákat nézve” örülök, hogy vannak és nagyszerűek. Sokszor mondjuk, hogy mi diaszpóraegyházként a szórványban kifejezetten olyanok vagyunk, mint egy család, és ez itt különösen szembetűnő volt. Nagy barátságban és egymás iránt nagy tiszteletet tanúsítva töltöttük el ezeket a napokat. Nem vettem észre, hogy konfliktusok lettek volna, még ha néha valaki rosszul is nevezte meg az országot, ahonnan a többiek jöttek, senki sem sértődött meg. Érdemes ilyen találkozón részt venni, hogy ki-ki saját szemével is megbizonyosodjék erről.

Lisszabon, 2023. augusztus 2–4.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás: catholic-russia.ru

Fotó: sib-catholic.ru

Magyar Kurír