Sohasem vesztettük el hitünket Istenben – Csernobil hőseivel találkozott XIV. Leó pápa

„Negyven évvel ezelőtt azért avatkoztunk közbe, hogy megvédjük hazánkat, Ukrajnát, és ezzel egy időben Európát és az egész világot is megmentettük egy még nagyobb katasztrófától. Igen, elvesztettük az egészségünket, elvesztettük a barátainkat és kollégáinkat, de soha sem vesztettük el a reményt, sem a hitünket Istenben, az ő védelmében és irgalmában” – mondta el Jurij Bucsok ukrán orvos és professzor, az úgynevezett csernobili likvidátorok egyike, akiket a Szovjetunió küldött oda, hogy megfékezzék és elhárítsák az 1986. április 26-ai nukleáris katasztrófa következményeit.

Egy találkozás, amely mély nyomot hagyott

„A pápával való találkozás valóban mély nyomot hagyott a szívünkben – jelentette ki Ivan Jacenko. – Sok kollégám álmodott arról, hogy eljön Rómába, és találkozik a pápával. Sajnos nem mindenki tudta ezt megtenni. Hálás vagyok a Vatikánnak és a Szentatyának, hogy időt szánt ránk, és hogy támogat minket, abban a reményben, hogy imáiban megemlékezik mind rólunk, a csernobili katasztrófaelhárítókról, mind az ukrán katonákról, mert jelenleg háború dúl hazánkban.”

„Sajnos sokan azok közül, akik velünk voltak negyven évvel ezelőtt, már nem élnek, de mindig emlékezünk rájuk, és a csernobili baleset helyszínén végzett munkájukra is” – tette hozzá Andrij Kulcsickij, a Csernobil–Fukusima nemzetközi szervezet – a technológiai katasztrófák áldozatait tömörítő egyesület – vezetője. Kulcsickij kifejezte háláját Ukrajna Szentszéknél akkreditált nagykövetségének is a római zarándoklatuk megszervezéséhez nyújtott támogatásért.

Helikopterről készült felvétel a csernobili atomerőmű súlyosan megrongálódott 4-es blokkjáról, néhány nappal a katasztrófa után

A csernobili tragédia története

Az eseményeket átélők közül bárki órákig mesélhetne arról a tragikus történelmi korszakról, amely 1986. április 26-án kezdődött, és az azt követő hónapokról. Ami ezeket a beszámolókat összeköti, az a tudat, hogy a szovjet hatóságok szándékosan eltitkolták előlük a veszély valódi mértékére vonatkozó alapvető információkat.

Akkoriban Andrij Kulcsickij fiatal helikopterpilóta volt. A gép személyzetének feladatai közé tartozott az emberek szállítása a reaktorhoz, valamint a terület permetezése a radioaktív port megkötő anyagokkal. Védőfelszerelésként csupán egy szabványos katonai felszerelés, egy gázálarc és egy légzőkészülék állt rendelkezésükre, amelyeket a hőség miatt gyakran nem viseltek, és azért sem, mert lehetetlen volt felmérni a helyzet valódi veszélyességét. Kulcsickij felidézte, hogy gombát is gyűjtöttek körülbelül 12 kilométerre a reaktortól, vagy még közelebb ahhoz. „A harmadik naptól kezdve azonban már nem szedtünk többet, mert az orvosok figyelmeztetni kezdtek az étkezéssel járó kockázatokra, és evés közben furcsa utóízt éreztünk a gombákban. Aki járt Csernobilban, az tudja, hogy ott még a levegőnek is különleges »íze« volt. De általában nem éreztük a sugárzást, mert, úgymond, »nem harapott«”.

Az első tünetek

Jurij Bucsok 1986 júliusában és augusztusában orvosként dolgozott a csernobili térségben azzal a feladattal, hogy segítséget nyújtson nemcsak a helyi lakosságnak – amely addigra gyakorlatilag elhagyta a környéket –, hanem a likvidátoroknak is.

„Ugyanis különféle tünetek jelentkeztek ott, nemcsak fizikai, hanem mentálisak is. Akut stresszreakciók léptek fel. Még 1986 nyarán sem értette senki teljesen, mi is történik valójában. A csernobili tragédia előtt azt tanították nekünk, hogy kövessük az 1950-es években, a hirosimai és nagaszaki atomrobbanások után jóváhagyott eljárásrendet, majd később a Three Mile Island-i atomerőmű-baleset (Pennsylvania, USA) tapasztalatai nyomán kialakult protokollokat. Csernobilban azonban a háttérsugárzás teljesen más volt. Ott az erőmű folyamatosan »pöfögött«, és az a rengeteg por és gáz lerakódott a talajra és az emberekre. A sugárzás szintje sokkal magasabb és stabilabb volt.”

Jurij elmondása szerint kezdetben elavult műszerekkel mérték a sugárzás szintjét. Amikor megérkeztek a sokkal pontosabb japán detektorok, akkor tudták megállapítani, milyen magas is valójában a sugárzás: „Kezdtük felfogni a helyzet súlyosságát, például amikor megláttunk egy szőrzetét teljesen elvesztett macskát.”

Az első likvidátorok és az élet Csernobil után

Ivan Jacenko tűzoltó kollégái – Volodimir Pravik, Viktor Kibenko, Volodimir Tisura, Mikola Titenok, Vaszil Ihnatenko, Mikola Vascsuk – hősiességére emlékezett, akik 1986. április 26-án éjjel az elsők között érkeztek a csernobili atomerőműben keletkezett tűz helyszínére. Azonnal a sugárzás teljes ereje érte őket, de sikerült megakadályozniuk, hogy a lángok átterjedjenek a többi reaktorblokkra. Bármiféle speciális sugárvédelmi felszerelés nélkül eloltották az erőmű és a gépház tetején keletkezett tüzet, ezzel hozzájárulva a létesítmény megmentéséhez. Mindannyian halálos sugárdózist kaptak, és a balesetet követő hetekben egy moszkvai kórházban haltak meg.

Ennek ellenére – mesélte Jacenko – akkoriban nemigen törődtek az egészségükkel: „A problémák csak körülbelül tizenöt év múlva kezdtek igazán jelentkezni. Az éves szűrővizsgálat után, amelyen a likvidátoroknak kötelező volt részt venniük, mindannyiunkat kórházba küldtek kezelésre. És így kezdődtek a gondok a munkahelyen is. A feletteseink arra próbáltak rávenni bennünket, hogy igényeljünk rokkantsági ellátást. Így 1998-ban kénytelenek voltunk beadni a kérelmet. Voltak időszakok, amikor az egészségi állapotunk valóban nagyon rossz volt: szív- és érrendszeri betegségek, mozgásszervi problémák, fájó térdek, duzzadt lábak és minden egyéb. Mindezek miatt a családjaink pénz nélkül maradtak. A nyugdíjak valóban nevetségesen alacsonyak voltak, nagyjából a korábbi fizetésünk felét tették ki. Valahogy megpróbáltunk túlélni, és hála Istennek, eljutottunk a mai napig.”

A gonosz nem győzhet

„Feladatunk ma is annak hangsúlyozása, hogy az információkat nem szabad eltitkolni, hanem az emberek számára hozzáférhetővé kell tenni” – jelentette ki Jurij Bucsok. Negyven évvel ezelőtt a likvidátorok mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy még súlyosabb katasztrófát. Ma pedig gyermekeik kénytelenek harcolni hazájuk szabadságáért. „Mindenekelőtt az értékeket védjük. A gonosz nem győzhet. Most hit és hála tölt el bennünket, nemcsak azért, mert meghívtak ide, a Vatikánba, hanem azért is, mert életben vagyunk, és folytathatjuk életünket.”

Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Fotó: Vatican Media; Vladimir Repik/AFP

Hollósi Judit/Magyar Kurír