„Filmben sem szeretném látni, amit átéltek” – Látogatás egy befogadó családnál Ráton

„Nagy az Úristen hatalma.

Ahol szeretetet vetnek, ott örömöt aratnak.

Itt átélhetjük a csodát: a gyerekek szinte Jézuskákká válnak, olyan sokat változnak tizennyolc éves korukig – fogalmaz Majnek Antal, a Munkácsi Egyházmegye nyugalmazott megyéspüspöke.

Csendesen indult a nap szombaton reggel a sárga színűre festett házban, az intézményhez tartozó egyik család otthonában. A gyerekek tudták, ma nem kell kipattanniuk az ágyból. Érkezésünkkor Valéria, az anyuka már a konyhában tevékenykedett, kávézni hívott. Jó volt hallgatni őt otthona nyugalmában. Fél nyolc felé megjelent a legnagyobb fiú, Bogdán. Elővette a kenyeres zacskót, a vajat, és kezdte kenni a szeleteket. Vali szalámit és sajtot vágott, készültek a szendvicsek. Jurij ébredt következőnek, és nekilátott a főtt tojások tisztításának; nem ment könnyen, Krisztina, a tizenkét éves testvére segített neki. Aztán jöttek sorban a kicsik, Vitya, Jánik és Vova, szorosan egymás mellé kuporodtak a sarokpadra. Krisztina valamennyi testvére elé poharat tett, teát töltött nekik, s kezdetét vette a reggeli.

A gyerekek először tartózkodóak voltak, de gyorsan felengedtek. Ették a szendvicset, nagy élvezettel fogyasztották a főtt tojást, és egymás szavába vágva meséltek. Panaszkodtak, hogy milyen sok tanár elment az iskolájukból. Bogdán osztályában tíz körüli a tanulók létszáma, de gyakran előfordul, hogy csak hárman vannak, sőt olyan is megtörténik, hogy csak egyedül ő ül ott az órán. Nagyon büszke arra, hogy a társai „osztálybírónak” választották. Bogdán jó tanuló, azért küldték a szomszéd falu iskolájába, mert ott erősebbnek ígérkezett a tanítás. A munkácsi magyar líceumba szeretne menni, tudja, hogy ehhez magától is sokat kell tanulnia. A kicsik a karácsonyra, farsangra tanult verseket szavalják, a hétéves Jánik két dalt is elénekel.

Amikor befejezik a reggelit, mindenki elmossa a poharát, Krisztina letörli az asztalt. „Anya, az orvosságom” – mondja egyikük. Néhányan elmaradtak a növekedésben, különböző vitaminokat kell szedniük. Aztán eszükbe jut, hogy szombat lévén takarítani kell. Gyorsan végeznek, nincs sok munka vele, mert szerdánként is rendet raknak. Jánik magával hív a szobájukba. Szép rend van, a három heverő – itt alszik Krisztina a két kisebb testvérével – gondosan beágyazva.

Míg a gyerekek felöltöznek a szombat délelőtti programra, Vali a naptárt mutatja: egész héten minden délután sok az elfoglaltság. A háború előtt gazdag kulturális és sportélet volt Ráton, zene, néptánc is… Ezt mind elveszítették.

A magyar kormány támogatásával sikerült visszahozni valamit a hasznos elfoglaltságokból. Létrehozták a Tulipán tanodát, ahol néptáncot és zenét is tanítanak, és gyakran van kézműves-foglalkozás. A gyerekek mindegyike tanul valamilyen hangszeren: gitár, hegedű, dob és tangóharmonika van a családban. Hetente két alkalommal járnak a gyerekek hittanra, erre az otthonon belül nyílik lehetőség, hiszen több hitoktató is van a nevelőszülők között.

Amikor mindenki elkészül, együtt indulunk a rehabilitációs központban tartott foglalkozásra. Az udvaron Majnek Antal püspökkel találkozunk. Megyéspüspökként 2003-ban ő kezdeményezte egy gyermekotthon létrehozását. Így született meg 2005-re a család típusú ráti otthon.

Nyugállományba vonulása óta Antal atya a faluban él, sokat foglalkozik a gyerekekkel. Amint meglátják a kicsik, azonnal körülveszik. Arca elárulja, mennyire szeret köztük lenni. Viszi őket kirándulni, gombászni, télen Ungváron korcsolyáznak, nyáron a tavakat keresik fel. De előfordul olyan is, hogy összeszedik a szemetet a faluban. „Ezért mindig kapunk valamit Antal atyától” – magyarázza Bogdán.

Az udvaron álló kétszintes, színesre festett házak – a családok otthonai – között sétálunk át a rehabilitációs központba.

Az Ungvári járásban ez az egyetlen kifejezetten gyermekrehabilitációra szakosodott intézmény.

2018 óta itt fizikai és pszichés rehabilitáció is a gyerekek rendelkezésére áll. Az otthon vezetői és dolgozói érzékelték, kevés az, hogy szeretik őket, ételről, ruháról, szállásról gondoskodnak számukra. Azért hozták létre a rehabilitációs központot, hogy különböző terápiákat, fejlesztő foglalkozásokat biztosítanak neveltjeiknek és a térségben élő gyermekeknek. „Filmben sem szeretném látni, amit ezek a gyerekek átéltek” – mondja Bíró Mária. Férjével, Árpáddal 2004-ben ők kapták Majnek püspöktől a megbízást  az otthon kivitelezésére és vezetésére. Árpád halála után Mária folytatta a munkát. Biztató, hogy fia, Péter a családjával hazatelepült Írországból, és átvette az otthon vezetését.  

Mialatt a gyerekek részt vesznek a foglalkozásokon, van időnk beszélgetni Máriával és fiával. Elmondják, hogy az otthonba kerülő gyerekek ukrán anyanyelvűek. Általában egy év alatt megtanulják a magyart, de egymás között időnként ukránul beszélnek. Péter hozzáteszi: tizennyolc éves korukra magyarrá válnak. Ezt mutatja annak a tizenkilenc fiatalnak a sorsa, akik itt nőttek fel.

2006-ban kezdte meg életét az első család  a gyermekotthonban. Máig öt család vállalt részt ebben a küldetésben. A nevelőszülők keresztény házaspárok, akik saját gyermekeikkel együtt állnak a befogadott gyermekek szolgálatába. A nevelőszülők számára az állam képzést biztosít, ennek alapján mondják ki alkalmasságukat a feladatra. „Azt kértük a gyermekvédelemtől, hogy mi választhassuk ki a nevelőszülőket. Eddig személyesen szólítottunk meg minden házaspárt, mindenkit innen a faluból.

Azt néztük, milyen a kapcsolatuk a Jóistennel, egymással, és hogyan nevelik a saját gyerekeiket. Ha látjuk, hogy ez a három működik, akkor merjük meghívni őket erre a szolgálatra”

– mutatja be a nevelőszülővé válás útját Mária. A munkatársak mindenben a szülők mellett állnak, segítenek nekik. „A nevelőszülők nem szakemberek; szeretetet, gondoskodást tudnak adni a gyerekeknek, édesanyaként és édesapaként viszonyulnak hozzájuk, de emellett bizony szükség van a szaktudásra és a lelki támaszra is.

Majnek Antal atya és havonta egy alkalommal mentálhigiénés szakember is a segítségükre van. „Mi magunk is rendszeresen megbeszélünk együtt minden problémát. A szülők nyitottak, bátran szólnak, ha bármi gond adódik. Bevallom, mindig féltem őket, hogy rámegy a házasságuk erre a szolgálatra, amitől minden családtagnak megváltozik az élete. A szülőké azért, mert hirtelen háromszor annyi gyermekük lesz, a saját gyerekeiké azért, mert sok új testvért kapnak, a befogadott gyermekeké pedig azért is, mert új családba kerülnek. Nagy a szülők felelőssége, emberi sorsok múlnak egy-egy döntésükön. A nevelt gyermekeknek nehéz a természetük, terhelt az idegrendszerük, csak tapasztalt és türelmes anyuka és apuka tudja megérteni a helyzetüket” – mondja Mária.

A kezdetek óta eltelt évek alatt azonban még egyetlen nevelőszülő-páros sem adta fel. A második családból nőnek ki most a gyerekek – az intézményben tizennyolc éves korukig, illetve nappali tagozatos tanulmányaik befejezéséig maradhatnak. Az ő nevelőszüleikről mondja Mária: „Ők be fogják fejezni, új gyerekeket már nem fogadnak. Huszonnégy órás szolgálatban voltak vagy két évtizeden át. Megértem, hogy elég nekik. Fiatal éveikből sokat ideáldoztak” – magyarázza.

A Szent Mihály Gyermekotthon neveltjei részben állami árvaházakból, részben közvetlenül a gyermeknevelésre képtelenné vagy alkalmatlanná vált családokból kerülnek ki.

Ukrajnában csak súlyos okból emelnek ki gyermeket a családból, a szegénység nem indok erre. „Nehéz sorsú gyerekek ők mindannyian, bántalmazás, tragédiák vannak mögöttük.

Az egyik házunkban öt olyan testvér lakik, akiknek a szemük láttára ölte meg az apukájuk az anyukájukat. Sok év kellett hozzá, hogy feldolgozzák a történteket. A Valikáéknál élő hat testvér szüleiről keveset tudunk. Hármukat én tanítom hittanra, ott megnyíltak. Borzasztó dolgokat meséltek. Bogdán mutatta a tenyerét, reszelős a bőre. Amikor rosszak voltak, oda kellett tartaniuk a kezüket a gázláng fölé, addig, amíg a szülő azt nem mondta, hogy elvehetik. Az ötödik helyről kerültek hozzánk” – meséli Mária.

Ők találtak otthonra a sárga színű házban. A szülők, Valéria és Sándor 2021-ben köteleződtek el a nevelőszülőség mellett. Három saját gyerekkel érkeztek, és hat testvért fogadtak be. Délben megyünk vissza hozzájuk, már ismerősként vesznek körül minket a gyerekek. Egyszerre kér figyelmet mindegyik, miközben Valival beszélgetni próbálunk. A faluban élő házaspár hosszú gondolkodás után vállalkozott arra, hogy befogadó családdá váljon. Három fiuk volt, s remélték, a neveltek között lányok is lesznek. Végül öt fiú és egy lány került hozzájuk.

Sándorék gazdálkodók voltak, és ma is gazdálkodnak, ha kisebb mértékben is. „A kicsikkel sok a feladat, és a két nagyfiunk elköltözése óta nincs segítségünk” – mondja Vali. Így több tehenet el kellett adniuk, ma már csak egy van. S mellette disznó, kecske, nyulak, tyúkok. Gabonát is termesztenek.

Vali szeme könnybe lábad, amikor a huszonegy éves Attiláról és a tizenkilenc éves Markoszról mesél. Mindkettejüknek menniük kellett, Magyarországon élnek. Attila autószerelőnek tanult, ő már gyárban dolgozik Jászberényben, Markosz pedig mezőgazdasági szakközépiskolában tanul Mátészalkán. Több mint egy éve nem jöhettek haza, ez nekik és a szüleiknek is kínzó fájdalom. A két fiú teljesen egyedül van az idegen környezetben, a kisebbik a kollégiumban teljesen magára marad a hétvégékre, amikor a társai hazamennek. Nemcsak a szüleitől és az otthonától szakította el a háború, hanem az állatok, a növények gondozásától, a művészi fafaragástól is, azoktól a tevékenységektől, amelyekben nagy örömét lelte.

Az ünnepek különösen magányosak a fiúk számára. Karácsonykor Valiék meglepték Markoszt. Éjjel egykor indultak a vonattal, végigutazták az éjszakát, s a reggeli misén már együtt voltak a fiukkal. De ezt a megpróbáltatást csak nagyon ritkán tudják vállalni. Az édesanya minden szavából érződik, mennyire fáj neki ez a helyzet. Teszi a dolgát, mindig a napi feladatokat látja maga előtt. Szeretettel fordul a gyerekek felé, vezeti a háztartást. Amikor délben megérkezik a férje, Sándor, derűt hoz a házba.

Jó a körükben lenni, jó olyan embereket látni, akiken egy pillanatra sem látszik, hogy áldozatot vállalnának, olyan természetességgel és szeretettel élnek. Igen, szeretnek, és a többi kialakul…

Imádkozzunk azért, hogy újra együtt lehessen a nagycsalád, s hogy akik vetettek, örömet arassanak.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.