Don Bosco nyomában – Szórványkollégium Nagybányán

KÉPGALÉRIA –  klikk a képre!

A kollégium Don Bosco szellemében jött létre, egyrészt mert a szalézi szent a rászoruló gyerekek nevelésére, a gyerekekkel való bánásra, foglalkozásra minden kor számára példát adott; másrészt pedig az intézménynek helyet adó egyházközséget szalézi szerzetesek meghívására alapította Boldog Scheffler János.

A bentlakás ötlete, illetve másfél évvel ezelőtti megvalósulása Szmutku Róbert akkori plébánoshoz, valamint a plébánia lelkes híveihez fűződik. Szmutku atya azóta nagybányai esperesi kinevezést kapott, helyére Hájtájer István érkezett, és így Lechli Arnold szabadéves papnövendékkel közösen ő foglalkozik már a gyerekek lelki nevelésével, részben a programszervezéssel, ő lakik velük egy házban – a plébánián. Az intézményfenntartó Don Bosco Egyesület vezetője és egyházmegyei felelőse azonban továbbra is Szmutku Róbert maradt, ezért őt kértük meg, meséljen a létrehozás hátteréről.

– Tíz évvel ezelőtt kerültem Veresvízre, ahol Bosco Szent Jánosnak a személye és a lelkisége közel került hozzám. 1943-ban a Rákospalotáról érkezett szalézi atyák szervezték meg a plébániai életet itt, Boldog Scheffler János meghívására. A templom lényegében oratóriumnak készült, viszont a II. világháború borzalmas időszaka miatt a templom nem épülhetett fel, és ezért az oratóriumot alakították át templommá. A háború után a szalézi atyáknak el kellett menniük, így a plébánia átkerült egyházmegyés papok vezetése alá. De a szalézi szellem egy kicsit megmaradt, a Don Bosco-búcsút minden év január 31-én megünnepelték és megünnepeltük, a gyerekekkel készültünk, programokkal, Don Bosco-napokkal... Mindig is foglalkoztatott Don Bosco lelkisége, de azt éreztem, hogy nagyon is távol vagyunk az ő szellemétől, illetve attól a szellemtől, amit Boldog Scheffler János kívánt ebben a városrészben élővé tenni. Hiszen a szaléziak nehéz sorsú gyerekekkel foglalkoztak inkább. Számukra építettek oratóriumot és szerveztek játékos találkozásokat, imaalkalmakat, ahol ők jól érezték magukat. Ez a példa bennem is felkeltette a vágyat és a nyitottságot a szegényebb sorsú gyermekek felkarolása iránt, viszont a konkrét megvalósulása nehéznek tűnt. Az érdeklődés a gyermekek befogadására lassan kezdett konkrétabbá válni. Az Úr legtöbbször embereken keresztül mutat utat és irányt. Beszélgetve felelős szülőkkel, iskolaigazgatóval, nagybányai felelős emberekkel kihívásokról, problémákról, hamarosan megfogalmazódott annak a szüksége, hogy szociális bentlakást hozzunk létre. Kapnikbányán és a környező falvakban például sok olyan gyerek és fiatal él nehéz körülmények között, akiknek a tanulása és a fejlődése nem igazán biztosított. Nincs lehetőségük anyanyelvi iskolába járni és a keresztény értékekre való nevelés is komoly gondot okoz, mivel legtöbben nem tartanak kapcsolatot az Egyházzal. A püspök atya jóváhagyásával nekivágtunk az ismeretlennek. A környékbeli falvakból gyűjtöttünk össze olyan gyermekeket, nyelvtől és vallástól függetlenül, akik szociális hátránnyal rendelkeznek, és vállaltuk, hogy mi biztosítanánk számukra szállást, ételt, nevelői felügyeletet, amolyan otthont, ahol növekedni és fejlődni tudnak családias szellemben.

Mélyszegénységből, nagy létszámú családokból érkező gyerekekről van szó, akiknek a megélhetésük nehézkes, otthon nem kapnák meg azt a figyelmet és támogatást, amit itt. Beléptem egy ajtón, amin keresztül egy új világ tárult elém. Kapnikbányán, Magyarláposon, Erzsébetbányán összeírtuk azokat a családokat, ahol nagy szükség van segítségre, felkerestük őket, később meghívtuk a családokat egy gyermeknapfélére, hogy nézzenek szét, nézzék meg az iskolát. Mindezen keresztül kedvet kaptak ahhoz, hogy a gyermekeiket elengedjék egy ilyen jellegű szociális szórványkollégiumba. Így indult a kezdés tavaly nyáron. Azért mondtam, hogy beléptünk egy ajtón, amin keresztül egy új világ tárulkozott elém, mert előtte nem volt tapasztalatom a periférián élő családokkal és gyerekekkel. Látva a mélyszegénységben is szeretettől fűtött családokat, a gyermekek ragaszkodó szeretetét, a sok esetben elhanyagolt gyerekek nélkülözését, újfajta szemléletet kaptam a világról és az emberekről.

Nyilván sok mai élő példa is hozzájárult ahhoz, hogy merjek kockáztatni és ilyen módon segíteni a gyermekeken. Nagy segítség volt ebben például Böjte Csaba testvér is, aki példájával megmutatja, hogy lehet segíteni, jót tenni másokkal, vagy másokért élni, olyan nagylelkű emberekkel, akik szeretnek és akarnak jót tenni.

Aztán beindult az élet tavaly szeptemberben. Nagyon új volt számomra, mert ezek a gyerekek hatványozottan sérültek, több odafigyelést és másfajta módszereket igényelnek. Az iskolában a helyi családok, szülők hamar elfogadóak lettek, sokat segítenek, ami nagyon nagy ajándék, a gyerekekben pedig lassan elindult a változás, amely számunkra örömöt és bátorságot adott a folytatáshoz.

Tavaly karácsonyra többen ajándékokat hoztak a gyerekeknek, és egy ilyen ajándékozás alkalmával az egyik kislány, amikor el kellett volna fogadni az ajándékot, elkezdett rettenetesen remegni. Megkérdeztem tőle: Jázmina, mi a gond? Izgulok – válaszolta. Az a tény, hogy ő ajándékot kapott, csak úgy valakitől, egyfajta sokkot váltott ki belőle.

Bonyolult művészet a nevelés, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy jól csináljuk, de igyekszünk szakembereket is hívni és főleg Don Bosco szellemében nevelni a gyerekeket, akinek olyan pedagógiája van, amit nemcsak katolikusok, hanem vallástól függetlenül mások is használnak. A megelőző módszert használta a megtorló módszerrel szemben. Azt vallotta, hogy úgy kell nevelni a gyerekeket, hogy lehetőleg minden bűnt és kísértést távol kell tartani tőlük, éber szeretettel és jelenléttel, humorosan, játékosan, vidáman kell jelen lenni számukra. Mindennek alapja a szeretet és a bizalom. Ebben a meghitt, bizalmas szeretetkapcsolatban el lehet beszélgetni arról, hogy mi történik a gyermek lelkében.

– Hogyan változott az élet a plébánián?

Az egész plébániai szeretetszolgálat átalakult ilyen szempontból, sokkal konkrétabbá vált. Korábban is jártak a szeretetszolgálat-csoport tagjai hajléktalanokhoz, de most hangsúlyosan foglalkozik a plébánia jelentős része a gyerekekkel. Imádkoznak is értük, de önkénteseink is vannak a hívek köréből, akik segítenek a gyermeknevelésben, kézműveskedésben, főzésben, takarításban, mosásban, vasalásban. A háttérben is több olyan ember dolgozik, akiknek a munkájuk egyáltalán nem látszik, de elengedhetetlen. Gondolok itt az adminisztrációs és jogi ügyek intézésére is. Hosszú hónapokig tartó tervezés volt a jövőt illetően, aminek meg is lett az eredménye, hiszen a magyar kormány támogatásával a plébánia megvásárolt egy ingatlant, ami lényegében a plébánia tulajdonában lévő területen fekszik. Ennek az átalakítása most van folyamatban. Ebben a házban szeretnénk folytatni, otthonos, szép környezetben, még több gyereknek lehetőséget adva a bentlakásra. Nem feltétlenül csak szociális nehézségekkel rendelkező gyerek jöhet ebbe a kollégiumba, hanem a környező falvakból, városokból bárki.

– Hány gyerek lakik most a szórványkollégiumban, hogyan épül fel a gyakorlatban az intézmény élete, és kik foglalkoznak a gyerekekkel?

– Jelenleg a plébánia tetőterében kialakított lakrészben tizenegyen laknak: a legkisebb négyéves, a legnagyobb pedig 15 éves, kilencedikes. Nemrég tizennégyen voltak. Mindig akad pár gyerek, aki nehezen tud beilleszkedni, vagy kiderül, hogy olyan gondok és sérülések vannak bennük, amik túlhaladják a mi határainkat. Ilyenkor a szülővel egyeztetve, velük megbeszélve javasolunk más megoldásokat. A gyermekek a tanév elején érkeznek, háromhetenként hazalátogatnak egy-egy hétvégére. Mivel nem árva gyerekek, mi támogatjuk is, hogy egészséges kapcsolat maradjon köztük és szüleik, hozzátartozóik között. Nyár elejéig, a tanév végéig laknak nálunk, de nyár közepén kéthetes tábort szervezünk számukra. Nagyon nagy kiesés a vakáció, ezért a tábor fontos lehetőség a találkozásra, és arra, hogy a tanév közben befektetett nevelési munka valamennyire megmaradjon.

A gyermekek mindennapjairól és karácsonyáról a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye oldalán olvashatnak bővebben.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír