Amibe arcunkat mártani gyönyörűség – Filip Tamás költészetéről

Filip Tamás költészetét jól nevesíthető sajátosságok emelik egyedi esztétikai tetté. Szójátékos világteremtés, művelődéstörténeti utalások és átiratok, álomi jelenetezés, a váratlanság szürrealista eszköztára, melankóliát enyhítő irónia, történetmondó igény, önértelmező habitus, ars poeticák és gondolati-metafizikus futamok prózai tónusban, szabadverses formában – de mindig a nyelvi-poétikai intenzitás magas fokán. Ezek kifejléséről, összeszervesüléséről legaprólékosabban talán Simon Ferenc kritikái értekeznek (A Columbo-módszer című, kitűnő tanulmánykötetében).

A harmóniát – a szavakét és az élőkét egyaránt – többszörös biztosíték óvja Filip lírájában. Van, hogy túlvilági üzenet fú gyógyírt: „De a hirtelen támadt csöndben az / egyensúly mégis mindig helyreáll, / mikor az eltávozott először / üzen valamit odaátról” (Talán hogy ne féljenek, in: A harmadik szem, 2003). Máskor alvilági mélységekből süt elő az origó: „Aztán, ott lenn, szemeim szivacsként / szívták a fény csöppjeit magukba, / és látni engedték, hogy a szénhalom / közepében egy gyémánt trónol, / és onnan bocsátja ki szelíd / és romolhatatlan sugarait” (Pincebánya, in: A harmadik szem). „Lám, ilyen az Isten, / a hívatlan vendéglátó” –  mondhatnánk A fák közé soraival (in: Tejút nappal, 2017), ha teológiai létbizalom sugalmait követnénk. „Nézd, milyen szelídek / a szikék, és belül milyen / véres minden ember” – kellene hozzátennünk a földi diagnózist (Belül milyen, in: Tejút nappal).

Egy-egy kép hosszan megragad az olvasó emlékezetében. Ady fekete zongorája és Babits fekete országa után Filip Tamás fekete párnája is maradandó motívumaink közé kéredzkedik: a Fiú című versben (in: Album, 2015) az egót tárgyazó keleti tanítások érintkeznek a borgesi éntudattal (mely szerint mostani énem minden korok minden szubjektumával azonos), s pszichológia és pszichoanalízis árnyékén-koncepciói is beszüremkednek a verstér dimenziójába. Ugyanebben a kötetben látszólag önismereti leckének indul, végül azonban fohásszá lényegül a Megint című darab. Az „Engedd” még szólhatna emberhez – az „Add” már egyértelműen jelzi, hogy magasabb hatalmakat kérlel a költemény (Takács Zsuzsa nagy verseinek modorában és nívóján): „Engedd, hogy elkezdődjön újra. // Ahogy a visszavarrt ujj egyszer / csak megint érezni kezdi, hogy / milyen a fájdalom, és örül, / amikor ráismer a tűszúrásra, / a forróságra, fagyra. // Add, hogy a tornyok nyugtalan / homlokán az órák megint mutassák / az időt. És legyen minden örök, / mint a fölszálló teagőz, amibe / arcunkat mártani gyönyörűség. // És add, hogy ne örüljünk túl / korán, csak akkor, ha majd végre / szilárdat érzünk, mert a szelíd / áramlat, mely a kimerült úszót / magához ölelve part felé viszi, // olykor maga az örvény.”

Filigrán versek, kisszerkezetek, haikuk zónájában is biztonsággal közlekedik Filip poétikája. Egyetlen pazar ötletet bont ki az Öt kavics (Arezzói Guido emlékére, in: Rejtett ikonok, 2006); a szolmizációs elnevezések füzérét a birtokos személyjel gyermeki-angyali játéka juttatja el a rémtől a dómig: „A kölni rém? / A kölni mim? / A kölni fám? / A kölni szóm? / A kölni lám? / A kölni team? / A kölni dóm!” A Gyöngykavics (in: Kő, papír, olló, 2012) 22 haikuja közt találni olyat, mely az emberi jelenlét léptékvesztő jóhiszeműségét ragadja meg: „Hadonászok a / verdeső pillangók közt. / Etetem őket”– de a kreativitás öniróniával átitatott dicsérete is hangot kap: „Micsoda öröm! / A vászonra vitorlát / fogok festeni!” A léptékváltó nagyvonalúság ontológiája teszi emlékezetessé a Bizalmas című kiskompozíciót (in: Rejtett ikonok). A cseppben a tenger mintájára a könnycseppben az univerzum, avagy az emberben a mindenség (és fordítva!) eszméjét bontja ki ez a hét szűköske sor. Az „átcsap”–„látszat” rím keresetlensége az ősanyagból származtatott létező és az időben hullámzó öröklét világát rendeli egymáshoz; a dimenziók közti megfelelés pedig praktikussal tanulsággal is szolgál, amennyiben a zárlat az érzelmi kiszolgáltatottság s általában a földi esendőség illuzórikus voltát mondja ki: „Az ősanyag hullámzik / bennünk, a világgal / egyidős tenger, / s ha olykor a szemünkön átcsap, / eszünkbe jut, / hogy a könny a lényeg, / a sírás csak a látszat.”

A kötetben még nem közölt művek közül egyetlen igen jellemző darabot, a Kontrasztanyag címűt citálom végül ide (megjelenése: Helikon, 2020/13.). A „kiléptető kapu” képzete jelen esszéből is segíthet úgy kilépnünk (s áttelepülnünk valamelyik Filip-kötet szövegvalóságába), ahogy a beszélő, a sok „fegyvertelen” egyike, maga mögött hagyja a múltat (sorsát? életét? halandóságát?), hogy semmivé szétoldódott identitása – mint Simone Weil parabolájában az Isten által fölfalt és kiköpött szerencsés a labirintus bejárata előtt – a szétoldódás szépségére irányíthassa társai figyelmét: „A kiléptető kaput még szerelik, de / nemsokára állni fog, mint egy kis / diadalív, mely büszkén hirdeti: / fegyvertelen, aki itt átjutott. // Nagy a tülekedés, hátulról nyomnak, / nagyon feltorlódtunk a várócsarnokban, / de az utcák labirintusa felszívja / majd a megkönnyebbült tömeget. // S ahogy kiválok, belevetem magam, / és indulok egyszerre több irányba, / mint a kontrasztanyag… Én láthatatlanná / válok, hogy látszódjanak az utak.”

* * *

Vizek varázslata – Filip Tamás Bizalmas című verséről

A síró ember: szent. Érinthetetlen, mert épp igazságot él meg – és megérintendő, mert az ember nemcsak igazságra vágyik. Hanem értő kompassióra, figyelmes jelenlétre, hallgatag ölelések szemantikájára. A fölfakadó könnyek számtalan művészeti alkotásban jelölnek nemcsak érzelmi, de szellemi – s olykor egyenesen spirituális – fordulatot. Elüt ezek zömétől, mert egy magasabb rátekintés alkalmát nyújtja Filip Tamás Bizalmas című kiskompozíciója (in: Rejtett ikonok, 2006). A mű mikro- és makrokozmosz dimenzióit olvassa egymásra, a könnycseppben az univerzum (avagy emberben a mindenség – és fordítva) gondolatát fogalmazva meg:

Bizalmas

Az ősanyag hullámzik

bennünk, a világgal

egyidős tenger,

s ha olykor a szemünkön átcsap,

eszünkbe jut,

hogy a könny a lényeg,

a sírás csak a látszat.

Tűnődésre hív a fölirat: a Bizalmas jelző titkos tudással csábít, egyúttal az intim jelentést is fölveszi, s a test mélyén zajló folyamatokra, valamint a sírás bensőséges eseményére utal. (Egészen közel hajolva a szó szerinti jelentést is kifülelhetjük e lexémából: ekkor bizalommal teli alapállást érthetünk ki a műből.) Az „ősanyag” szófordulat idők időtlen világát költözteti a fiziológiába. Okkal-joggal: az evolúcióbiológia és a biblikus eszmélet egyaránt vizek varázslatából származtatja a földi életet.

Verstani nézetben szemérmesen eszköztelen a szöveg. Strófákra nem tagolódik (az epigrammatikus terjedelem nem is igényli), szótagszámra nem ügyel. De vannak metrumai (erre még vissza kell térnünk), s két alig észrevehető elem is feszesre pántolja a szerkezetet. Az egyik a nyitány és a zárlat formanyelve: „Az ősanyag hullámzik” – „a sírás csak a látszat”. Két anakreóni sor fogja megnyugtató keretbe a verset. (Miközben a költemény tengelyében álló, legterjedelmesebb sor mintegy megtestesíti az „átcsap” jelenségét.) A másik megoldás az egyetlen – épp ezért hangsúlyos – rímpár: „átcsap”–„látszat”. Ez a szelíd asszonánc az ősanyagból származtatott létező és az időben hullámzó öröklét valóságát rendeli egymáshoz.

Ami a metrikai jelleget illeti: a jambikus hullámzást két sor töri meg. A „bennünk, a világgal” trochaikus lesz ugyan, de az első sorral egybeolvasva kitartja a jambusok rendjét. A valódi rendhagyás az utolsó előtti tagmondaté: a „hogy a könny a lényeg” ereszkedő ritmikája a vers fő közlését emeli ki – s juttatja nyugvópontra.

A végszó („a sírás csak a látszat”) az érzelmi kiszolgáltatottság, az e világi esendőség, az alanyi élménykörök illuzórikus, viszonylagos és mulandó voltát mondja ki. A fájdalom (vagy a katartikus öröm), mely sírásra ingerelt, el fog múlni. Lélekre szóló érvénye a testemből előhullámzó időtlenségnek, a személyen túli Személynek van.

„A könny: ígéret”, mondja Gustave Thibon. Örökké friss magyarázattal az evangéliumi idők szolgálnak: „Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4).

Ha igazság mossa át, a tekintet tisztává homályosul?

Sírás után nem lát a szem, csak tengert.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.