Előre – Egy tanulságos animációs mese a testvéri, emberi kapcsolatokról

Kultúra – 2020. augusztus 12., szerda | 12:49

A Pixar a pandémia által elsodort filmjéről adunk közre ajánlót.

Szeretek moziba járni. Kedvelem az animációs filmeket is, mivel az alkotók olyan mondandót rejtenek el bennük, sokszor különleges képi megoldásokkal, melyeket egy felnőtt is élvezni tud. A műfaj iránti szeretetem – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – a Pixar alkotói közösségének köszönhető (amit időközben a Walt Disney bekebelezett). A kedvenceim közé tartozik például a Verdák és a Toy Story. Mióta a kisebbik gyermekem is betöltötte a hatodik életévét, az oldalán immár nem érzem úgy, hogy kinéznek a moziból. Ezen előzmények után érthető, hogy már a tavalyi év végétől, a beharangozástól kezdve nagy izgalommal vártuk az új pixaros filmet, az Előrét. A márciusi bemutatóra nem tudtunk elmenni: a járványügyi helyzetben kevesek nézhették meg a filmet, mi sem láttuk. A nyár folyamán újranyitó filmszínházak viszont ismét műsorra tűzték.

Az animációs alkotás a manók világába kalauzolja nézőjét. A megszokottól eltérően amolyan elvilágiasodott világba: mindenki elkényelmesedett, és élvezi a technika vívmányait, például mobilozik. A varázslat és a csodák kora lejárt. Adva van egy testvérpár, két fiú: Ian és Barley Lightfoot. Mindketten tinédzserek. A fiúk csonka családban élnek az édesanyjukkal, édesapjuk egy betegségben már korábban meghalt. A kisebbik fiú közeledik a 16. születésnapjához. (Amerikában ez a nagykorúság kezdete, aminek egyik jele, hogy a fiatal jogosítványt szerezhet). Ian sokszor ügyetlen, ezért visszahúzódó gyerek, olyan, akivel senki sem keresi a suliban a kapcsolatot. Bátyja, Barley pont az ellentéte: örökmozgó, vagány. Viszont az álmai rabja, hiszi, hogy a szerepjátékokban megismert, varázslattal teli világ valósággá válhat. A testvérségen kívül közös pont bennük a lelkük mélyén tátongó seb. Iannal éppen akkor volt várandós az édesanyja, amikor az édesapja meghalt, így csak fényképről láthatta az arcát, és kazettáról hallhatta a hangját. Barleynek vannak ugyan emlékei róla, de amikor kórházba került, nem ment be hozzá elköszönni, amit azóta is bán.

A történet gyújtópontja: a gyerekeknek lehetőségük nyílik arra, hogy csodálatos úton-módon 24 órára visszakapják az édesapjukat. A célhoz vezető úton, mint az lenni szokott, sok kalandon kell átmenniük. Nemcsak az adott helyzeteket, hanem önmagukat is le kell győzniük.

Az izgalmakkal teli út elején Ian kezébe veszi a noteszét, és az apával való találkozás vágyától égve készít egy pontokba szedett listát arról, hogy mi mindent szeretne átélni. Jó volna az édesapjával együtt játszani, a félelmét legyőzve megtanulni vezetni, együtt nevetni, beszélgetni… A néző pedig magára ismerhet ezekben a vágyakban, hiszen Ian minden kívánságának mélyén az az alapvető érzés húzódik meg, ami mindannyiunkban ott van: hogy valaki odafigyeljen rá, szeresse és megértse őt.

A két testvér sok kalandon megy át, s mindeközben érződik, hogy a kisebbik testvér valamiért nem igazán jön ki a nagyobbikkal. Amikor a végkifejletéhez közeledik a történet, a kisebbik fiú, Ian csalódottságának hangot adva a körvonalazódó kudarcért a testvérét okolja. Megbántja Barleyt, aztán átlép rajta, és elválnak útjaik…

Miközben magányosan üldögél a tengerparton, és lassan letelik a 24 óra, Ian előveszi a noteszét, és bosszúsan kezdi kihúzogatni a listából a vágyait. Nyugtázza, hogy ezek nem teljesültek. Ám amikor az utolsó sorhoz ér, hirtelen megérti, hogy egészen mostanáig nem látott tovább az orránál: hiszen mindaz, amire életében vágyott, az a kalandok során megtörtént vele a testvére oldalán.

Habár a történet itt nem ér véget, a pörgő képkockákat nézve lassan mi is ráeszmélhetünk: hányszor és hányszor léptünk át a mellettünk élő embereken akár az istenkeresésünk során! Hányszor néztük őket levegőnek, és a „szent célt” kergetve hányszor feledkeztünk el a jézusi mondásról: „amit eggyel tesztek a legkisebb testvéreim közül, azt velem teszitek” (Mt 25,40). Ha körbenézünk a családunkban, a baráti körünkben, a munkahelyünkön, felismerhetjük, hogy végeredményben Istennel találkozhatunk, amikor odafigyelünk egymásra, különösen azokra, akikre senki sem figyel. Hogy a mellettünk élő ember, vagy az, aki az életünk útján közel sodródik hozzánk, nem akadály, hanem inkább segítője az üdvösségünknek. Iannal együtt mi is felismerhetjük: fontos, hogy valaki szeressen, megértsen bennünket és figyeljen ránk, de ez csak úgy válhat valóra, ha kölcsönösségben teljesedik ki. Akkor, ha mi is szeretünk, megértünk, ha mi is figyelünk embertársunkra. Mert végül is úgy lehetünk boldogok, ha valakit boldoggá teszünk.

A néző nem csak ezzel az elgondolkoztató felismeréssel lehet gazdagabb, ha megnézi a filmet. A gyerekek mellett mi, felnőttek is kapunk egy szép történetet arról, hogy hálásak lehetünk azért, mert van testvérünk.

Fotó: Mafab

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 9-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria