Gulácsy, a regényes álmodozó – Életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Könnyen kínálkozna az alkalom, hogy azt mondjuk: lám-lám, már itt, ezen a képen is megmutatkoznak Gulácsy dekadens, depresszióra hajlamos személyiségének és későbbi betegségének halvány jelei s életének későbbi tragikus fordulatai. De nem választjuk azt a méltatlan megoldást, hogy ezzel indítsuk e nagy magyar művész pályájának bemutatását. Hiszen, ahogyan mondani szokás, addig még sok víz folyt le a Dunán. Azonban érdemes elolvasnunk Kárpáti Aurél író, kritikus kitűnő, mélyreható jellemzését Gulácsyról: „Szinte valószínűtlen ember volt. Gyerekesen nyílt, naivul fecsegő, és mégis különösmód zárkózott, csaknem titokzatos. (…) Talán mert a művész annyira uralkodó, kizárólagos volt benne, hogy az embert háttérbe szorította, eltakarta. Nyurga, félszeg-mozgású alakja a dohányszín frakk-zsakettjében, a púpos félkemény kalappal és aranygombos sétapálcával, elhúzott szája körül valami szardonikus, önmagát csúfoló mosollyal – ahogy bocsánatkérőn meghajolva felbukkant a körúti kávéház művészasztala mellett, úgy hatott, mint a testet öltött anakronizmus.”

Kétségkívül különös ember lehetett Gulácsy, mintha csak a múltban élt volna, afféle szerepjátékosként. Erősen vonzódott a reneszánsz, a barokk és főleg a rokokó hangulatokhoz, öltözékekhez, irodalmi témákhoz. Festészetében a középkori itáliai költő, Dante Alighieri hatása rendkívüli módon jelenik meg. Ezt mutatja a Dante találkozása Beatricével című képe is, amit 1906 körül festett. Dante műveiből több ismert hőst és történetet megfestett, önmagát pedig sokszor Dante alakjában örökítette meg. Ezen a képen Dante, aki valójában maga Gulácsy, egy sétája alkalmával csodálattal és megbabonázva pillantja meg imádott hölgyét, Beatricét. Gulácsy a való életben is ilyen furcsa áhítattal vágyott az igaz szerelemre, de álmai asszonyát, mint azt életrajzából tudjuk, végül csupán a képzeletében találta meg. Ez a festménye az egyik legismertebb; hamisítatlan itáliai hangulata nagyon vonzóvá teszi a nézők szemében. A két alak, a vörösbe öltözött Dante és a fehér ruhát viselő Beatrice éles ellentétben állnak egymással, nem kis feszültséget okozva a kép megjelenésében.

Paolo és Francesca című, 1903-ban készített akvarelljét szintén Dante ihlette, aki az Isteni színjátékban, a Pokol ötödik – A szerelem halottjai címet viselő – énekében állít emléket az ifjú párnak. Francesca szerelmes volt sógorába, Paolóba, de sorsukat megpecsételte a férj bosszúja, s végül mint házasságtörők a pokolba kerültek. Dante azonban nem bűnösként mutatja be őket, inkább együttérző rokonszenvvel tekint rájuk. A kiállítótérben ezt olvashatjuk a színes rajz mellett: „Gulácsy olvasás közben ábrázolta a szerelmeseket, pontosan úgy, ahogyan Dante is leírta bensőséges együttlétüket. Francesca kezében a virágszirmok a rövid, gyorsan elillanó életre utalnak, Paolo koponyamotívummal ékesített tőre pedig az erőszakos halált vetíti előre. A figurákon bizonyos ernyedtség, bánat, szomorúság érződik, s ezt az érzést a szinte szabadjára engedett, könnyedén libbenő vonalak csak felerősítik.”

Gulácsy Lajos a 20. századi modern magyar művészet egyik legkülönösebb figurája, akárcsak Egry József, vagy Csontváry, akinek áprilisban nyílt emlékkiállítása július 16-ig látható a Szépművészeti Múzeumban. Gulácsy egyedülálló alkotó, akinek sem igazi előfutárai, sem követői nincsenek. Illik rá, amit Ady írt versében, mintha nemcsak magára, hanem a festőre is gondolt volna: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. // Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény.”

Néha mondják az ismerőseim: annyi képet láttál már életedben kiállításokon, galériákban, múzeumokban, aukciókon a több mint ötven év alatt. Többé-kevésbé mind hasonlóak, legfeljebb a kor más, amelyben készültek, kevés igazi újdonsággal találkozhatsz ezek után. Csakhogy egy életmű-kiállításon, de még egy kisebb tárlaton is mindig megjelenik a személyiség, körvonalazódik az alkotó ember, a művész karaktere, megmutatkozik külső és belső világa.

A Nemzeti Galéria mostani kiállítása is kitárulkozás, hiszen a festményeken, ceruzarajzokon kívül fényképek, képeslapok, levelek – például azok, amelyeket Gulácsy az édesanyjához írt – és sok más dokumentum is látható, s mindezek mellett olvashatók irodalmi írásai, meséi is, amelyek mind-mind közelebb visznek a mester lelkivilágának, szellemiségének, emberi vonásainak megismeréséhez. A róla készült, poszterméretűre nagyított, óriási fényképek is ezt a célt szolgálják a kiállítótermekben. Egy pszichológus számára igazi „aranybánya” lehet ez a tárlat. Nyilvánvaló tehát, hogy egy ilyen nagyszabású kiállítás megtekintése sokkal többet jelent pusztán a képek nézegetésénél.

Gulácsy önarcképei rejtélyesek, sőt rejtőzködők. Egy olyan ember néz vissza róluk, aki mindig árnyékban akar maradni, és nem veszi észre, hogy közben mégis mennyire megmutatja magát. Különféle szerepekben, a reneszánszot idéző ruhákban láthatjuk őt ezeken a festményeken, például az Abbés önarcképen vagy a Spiritualista című sötét szemüveges, fekete ruhás önportréján. (A spiritualizmus a holt lelkekkel, a szellemekkel való kapcsolatot középpontba helyező filozófiai irányzat, amely a századfordulón különösen népszerű volt.) Gulácsy Önarckép szerzetesruhában (1903) című festménye is figyelemre méltó alkotás.  

A kiállítás rendezői remek munkát végeztek, a mester fellelhető műveinek nagy részét bemutatják a Nemzeti Galéria tárlatán. A fő műveken kívül Gulácsy kevésbé ismert festményeit is megnézhetjük, és a rajzairól sem maradunk le. Hiszen ceruzarajzokat is szép számmal készített; olykor ki is színezte őket, pasztellt is használt, amikor a téma úgy kívánta.

Gulácsy Lajos 1882-ben született Budapesten. Családjával polgári színvonalon élnek, apja napidíjas mérnökként dolgozott a vasútnál. Édesanyja viszonya megromlott az apa korábbi házasságából származó két lánygyermekével. Gulácsy a józsefvárosi Zerge utcai főreáliskolában végzi tanulmányait. Tizenhét évesen, 1899-ben a Műcsarnok téli tárlatán kiállíthatja A szerénység laka című képét. 1900-ban beiratkozik a Mintarajziskolába, mesterei Balló Ede, Loránfi Antal és Székely Bertalan. Hivatalos művészképzésben egy évet tölt, hiányzásai miatt eltanácsolják az iskolából. Onnantól autodidakta módon, múzeumi másolással fejleszti magát. Rendszeres szereplője lesz a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításainak. 1902 januárjától júniusig római tanulmányúton vesz részt. Beleszeret Itáliába, az olasz táj és művészet fontos inspirációs forrásává válik, és tegyük hozzá, egész hátralevő életére rabul ejti.

Gulácsy egyedülálló alkotó, írtuk kicsit feljebb. Ám senki sem sziget, mindannyian egy adott környezetben élünk, a korszellem tükröződik minden megnyilvánulásunkban. Persze így volt ez Gulácsy esetében is. A kiállítás kurátorai is jól tudják ezt, ezért a tárlaton más festőktől is szép számmal láthatunk képeket, amelyeket Itália mediterrán tájai ihlettek. Barabás Miklós, Ligeti Antal, Vaszary János, idősebb Markó Károly alkotásait nézhetjük meg. Kacziány Ödöntől A zárdatemplom romjai (1898 előtt) címmel egy gyönyörű tájképet csodálhatunk meg. Sőt még két Maróti Géza-grafikát is megnézhetünk a Dante-témakörben.

De lépjünk kicsit tovább, és szóljunk Gulácsynak a Dal a rózsatőről című egyik jelentős művéről. Talányos festmény ez is, ahogyan a legtöbb képe. Egy profilból ábrázolt szép fiatal lány rózsát tart a kezében, talán vár valakire. A festő mind közül ezt a képét tartotta a legfontosabbnak. Misztikus, szimbolikus, sejtelmes alkotás, erősen érződik rajta az itáliai hatás, hiszen Gulácsy a mű keletkezése előtt nem sokkal, 1904-ben Olaszországban tartózkodott. A festményt 1905 tavaszán mutatta be a Műcsarnokban. A visszafogott, minden harsányságtól mentes lány képe a szerelmet és a halált is idézi, hiszen a századforduló költészetében a rózsa ezeket szimbolizálta.

Vannak festményei, amelyek szinte már groteszknek hatnak, karikatúraszerűek. Ilyen például a Cselszövő (1904) című képe, amelyen jól megfigyelhetők Gulácsy festői fogalmazásmódjának jellemzői, a vastagon felhordott festék, a széles ecsetvonások. Itália iránti rajongásában nagy szerepet játszott a reneszánsz kora. Ez a figura vonásaiban erősen hasonlít Lorenzo de’ Medicire, persze teljesen hiányzik belőle a kifinomult elegancia, a tiszteletet parancsoló tekintély és az intelligencia, ami a nagy firenzei előkelőséget a valóságban jellemezte.

Gulácsyt azonban nemcsak a reneszánsz, hanem a rokokó is erősen megérintette, olyannyira, hogy életművének nagy részét meghatározta. Ma már kissé nehéz megérteni, mit szerethetett a rokokó öltözékekben, a furcsa pukedlizésben, a rizsporos parókákban. De nem ő volt az egyetlen, aki vonzódott ehhez a korszakhoz. Így volt ezzel Benczúr Gyula vagy éppen Szinyei Merse Pál is, aki már erősen távolodott a historizmustól, lassan araszolva az impresszionizmus felé haladt, képein mégis fellelhető a rokokó iránti rokonszenv. Batthyány Gyula festészetében pedig kifejezetten gyakran érzékelhetjük a stílus jelenlétét. Benczúr XV. Lajos és Dubarry asszony (1874) című képén szinte tapinthatók a korabeli ruhák, selymek és egyéb drága holmik, annyira anyagszerű, csodás a festői megfogalmazás.

Beszélnünk kellene még Gulácsy fő műveiről, például Az ópiumszívó álma vagy a Rózsalovag című alkotásáról, és fantasztikusan groteszk festményéről, A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek című képéről, amelyet 1911-ben készített. S persze ott van képzeletbeli birodalma, Na’Conxypan, az álomvilág, amelyben egy egész meseország élete elevenedik meg házakkal, utcákkal, elképzelt alakokkal, akiknek nevük is van; Piripiri nagyherceg, Holdkifli kisasszony, Bam, a tökkelütött házmester és a többiek. Mind csupa nyelvi lelemény és humor.

De muszáj továbblépnünk a gazdag életműben, hiszen annyi minden vár még ránk ennek a különös művésznek a munkásságában. A kiállításon közel kilencven művét tekinthetjük meg, ami nem kis szám, főleg, ha arra gondolunk, hogy Gulácsy nem tudott igazán megöregedni. Betegsége 1914-ben Olaszországban jelentkezett először, s aztán a későbbiekben is fel-fel bukkant, majd odáig súlyosbodott, hogy a festő már rendszeres ápolásra szorult. Eleinte a híres Moravcsik-klinikán kezelték, később, 1924. április 23-án átszállították a lipótmezei elmegyógyintézetbe, ahonnan nem volt többé kijárása. Az alkotással 1919-ben végleg felhagyott. Élete utolsó éveit Gulácsy teljes katatóniában tölti, pszichózisa állandósul, a külvilágra nem reagál. Barátai, ismerősei gyakran meglátogatják, de ő nem beszél senkivel. 1932. február 21-én, ötvenéves korában, összesen tizenhat, elmegyógyintézetben töltött esztendő után hal meg.

Juhász Gyula A szépség betege című írásában már 1925-ben elbúcsúzott közeli barátjától: „Gulácsy igazi tragédiája, mely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé.”

A festőről írt utolsó híradások egyike az ugyancsak közeli ismerős, Bálint Jenő műkritikus tollából származik. 1929-es lipótmezei látogatását követően vetette papírra ezeket a sorokat: „Fekszik, mint víz alá merült holttest, szabad préda az időnek. (…) Orvosai mondják: másfél esztendeje, hogy hangot adott. Az is halk moraj volt inkább, mint beszéd.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.