José Ignacio Tellechea Idígoras: Egyedül, gyalog – Loyolai Szent Ignác élete

Kultúra – 2022. július 9., szombat | 15:00

Loyolai Szent Ignác megtérésének 500. évfordulója alkalmából a Jézus Társasága világszerte Szent Ignác-évet hirdetett. Ebből az alkalomból jelentette meg a Jezsuita Kiadó José Ignacio Tellechea Idígoras baszk származású katolikus pap, teológus és történész negyven évvel ezelőtt, 1982-ben írt monográfiáját, amely születésétől kezdve haláláig kíséri nyomon a jezsuita rend alapítójának életét.

A szerző a salamancai Pápai Egyetemen tanított egyháztörténetet, a 16. század volt a kutatási területe. Születésekor az édesanyja Isten és a jezsuiták figyelmébe ajánlotta. José Ignacio nem lett ugyan jezsuita, de ez a háttér mindvégig munkált benne, és úgy érezte, azt kívánja tőle az Úr, hogy írjon egy olyan Szent Ignác-könyvet, amilyet csak ő tud megírni. Teljességre törekvő művében Ignác írásai, valamint rendtársainak feljegyzései, emlékei, korabeli és későbbi korok dokumentumai, értékelései alapján ismerhetjük meg a rendalapító személyiségét, a rend születését, első évtizedeit.

Ignác, vagyis Inigo szüleinek legkisebb, tizenharmadik gyermeke volt. Édesanyját nagyon korán elveszítette, és mindössze tizenhat éves volt, amikor édesapját is. Egy spanyol nagyúr apródjaként és később fiatal tisztként dicső jövőről álmodozott. 1521 pünkösdvasárnapján azonban Pamplonában egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: következtében Inigo de Lopez

a spanyol király szolgálatát fölcserélte Krisztus, az ég és föld Ura szolgálatával. Így válhatott Inigo lovagból Szent Ignác.

A könyv szerzője szerint Ignác nem szeretett vitatkozni, sem szemben állni valakivel. Erőssége a szó és a tett volt. Az ember érdekelte személyes problémáival, konkrét dolgaival. Többet várt a tapasztalattól, mint a könyvektől. Legfontosabb fegyverének a csupasz és egyértelmű kimondott szó számított, melynek hatalmas ereje volt az ő szájából. Úgy vélte, hogy a szó kötelez: ezért minden díszítőelem nélkül beszélt, közvetlenül utalt a dolgokra, megtartotta a szavát, és az vezérelte. Megtérését követően nem ejtett ki a száján sértő vagy lenéző szót soha, senkivel kapcsolatban. Keveset beszélt, de nagyon meggondolta, mit mond, kinek, hogyan és mikor. Megjegyzései ezért úgy hatottak, „mint a szabályok”. Nem volt sem prédikátor, sem tudós tanár, mégis pusztán szavaival érte el döntő sikereit. Mivel a lelkek közötti teljes átláthatóságot kereste, ösztönösen menekültek tőle a nagyotmondók, az ígérgetők és a halasztgatók, a könnyelműek, az önmagukat áltatók, a szavukat meg nem tartók és a mások rossz hírét keltők.

Azt, hogy milyen személyiség volt Ignác, kiválóan tükrözi, ahogyan Pedro de Ribadeneirához, „az élettel teli” szökevény fiúhoz viszonyult, akit alig tizennégy évesen vettek fel a Társaságba. Öt esztendőt kellett várnia, hogy első fogadalmait letegye, és tizenhárom évet, hogy pappá szenteljék. Ő volt a házban a legfiatalabb, „öröm és gyötrelmek forrása” a rend idősebb tagjai számára, de Ignác olyan szeretettel viseltetett iránta, „amely nemcsak atyai volt, hanem nagyon hasonlított a nagyszülőkre jellemző érzelmi ellágyulásra”. Nyers őszinteségével és gyermeki ártatlanságával Perico, ahogy egymás között becézték, volt az egyetlen, aki megértette azt a súlyos nyelvi hibákkal teli olasz beszédet, amelyet Ignác használt a hittanóráin, és még arra is vette a bátorságot, hogy másnap, ugyanazon közönség előtt összefoglalja, amit nagyra becsült mestere az előző nap el akart mondani nekik. A könyv szerzője szerint nem sokan gondolták volna akkoriban, hogy „ez az eleven fiatal fiú” lesz Ignác első életrajzírója. Elegendő volt elmerülnie az emlékeiben, hogy hálával és csodálattal teli életrajz szülessen, „kegyeletteljes és hálás köszönetnyilvánítás, melyben örömmel és szeretettel emlékezem arra az áldott férfira, az atyámra, akinek köszönhetően Krisztusban új életre születtem, aki felnevelt és megtartott, akinek irgalmas könnyei és tűzbe hozó imádságainak hatására lettem az a jelentéktelen ember, aki vagyok”.

Ignác mindig Isten felé fordult, bármennyi dolog is foglalkoztatta napközben. Kortársa és rendtársa, Olivier Mannaerts emlékezetében élénken megmaradt a kép: az alapító a kertben sétál, megáll, és gondolataiba merülve az égre emeli tekintetét. Mindig az Isten iránti hatalmas bizalom sugárzott belőle, és a készség, hogy szükség esetén bátran cselekedjék. Ám az emberekben is bízott. Amikor Manneartsot kinevezte a Római Kollégium vezetőjének, kérte Ignácot, adjon pontos szabályokat a tisztségével kapcsolatban. Ignác így válaszolt: „Tegye meg, amire képes. A szabályokat alkalmazza a helyzetnek megfelelően. Tegye azt, amit a legjobbnak tart, és a Szentlélek megvilágosítja.”

A könyv szerint Ignác vezetőnek rugalmas volt, de az engedelmesség kérdésében merev. Soha nem használta azonban a „parancs” szót, és bár úgy tűnhetett, mindent a kezében tart a Társaságban, teljes szabadságot és saját felelősséget biztosított a provinciálisoknak és azoknak, akikre speciális missziót bízott. Azt akarta, hogy éljenek vele, egyetlen szempontot soha nem feledve: szeretettel és az egyetemes jó érdekében cselekedjenek. Bizonyos helyzetekben azonban nagyon szigorúan járt el, és a szerző fogalmazása szerint „A Társaságból való kizárással végződő néhány esetnek a titkát magával vitte a sírba.”

Tellechea Idígoras szerint Ignác életének az önmegtagadás volt a lényege és szívesen emlegetett célkitűzése a lelki harcok területén. Biztosan egyetértene azzal, amit később „egy másik, hozzá hasonlóan testileg kicsi, de lélekben óriás”, Keresztes Szent János írt: „Arrafelé kell mennie, ahol semmi öröm nincsen. / Hogy elérje azt, akit még nem ismer, / Járjon arra, hol mit sem ismer. / Hogy eljusson ahhoz, amit még nem bír, / Járjon arra, hol mi sem övé. / Hogy elérje azt, ami még nem ő, / Arra kell mennie, hol ő semmi sem.”

A szerző szerint ez a „mit kell tennem” ösztökélte és vezette Ignác lelkét a jövő felé minden pillanatban, és azzal az érzéssel érkezett el pályája csúcsára, hogy olyan úton járt, amelyet valaki más tervezett meg számára. Ignác elszánt volt cselekedeteiben, fáradhatatlanul imádkozott, „és

megingathatatlanul imádta Istent”.

A könyvet a Manréza Ignáci Lelkiségi Központ hispanista munkatársa, Arendtné Salacz Nadine fordította magyarra. A nyelvi és szakmai lektorálást a szerzőt személyesen ismerő Bubnó Hedvig medievista végezte, a jegyzeteket is ő írta.

José Ignacio Tellechea Idígoras: Egyedül, gyalog – Loyolai Szent Ignác élete
Jezsuita Kiadó, 2022

José Ignacio Tellechea Idígoras Egyedül, gyalog – Loyolai Szent Ignác élete című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerda 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria