Kazmin Erneszt: Fordulat a pusztában

Fordulat a pusztában

– Hé, Sanyi! Hozd az ürgét! – szólt oda a tűz mellett kucorgó alakhoz. Az alak tekintete, mint az ököré, a szikrákba veszett, s semmi hang vagy kárbaj nem ébresztené fel… még a zeuszi villámok sem. Habár a társa torkaszakadtából üvöltötte a Sanyi nevet, az állhatatosan figyelte a szikrákat, amelyek a sötét égbolt színe előtt aranypénzeknek tűntek – jaj, már majdnem odakapott hozzájuk az öreg.
– Balga fickó vagy te… álmodozol kegyelmezett s lóban gazdag jövőről. Vagy hát, tudd, hogy csak a kegyetlen végzet vár reánk, s nincsen semmilyen megmentőnk – mintha a forró estéli pusztának beszélt volna az öreg lókötő, miközben a húst nyársalta a késére. Bárgyú alak volt ez a Bugaci Sándor. Tudniillik, Sándor a szabadságharc előtt kezdte a betyári pályafutását, amikor is meglopott és agyonvert egy nagybirtokos gazdát. Bolond jószág volt ám a burzsuj, és ahogy illik, Sanyi volt a bolond ragadozó. Valahol a pusztában a bajusza alól egyet-kettőt füttyentett, a másik meg sem fordult, már esett is át a kocsi túlsó felére. Betyárul fürge kezeivel a lovakat elkötötte, a gazdát pedig a zsebe tartalmától megfosztotta, és végül már csak a szekéren lévő láda csípte a szemét. Óh, mily táncot játszott Fortuna, volt ott arany, ezüst s minden drágakő, ami a szemnek gyönyörű látvány. Habár Sándornak a tettei miatt felelősséget kellett volna vállalnia, de helyette inkább szökésnek indult, s így egészen ’48-ig bujkált, amíg a katonai szolgálatáért közkegyelmet nem kérelmezett. Ám az élet sodra nem a rózsabokros partra dobta, mert ’49 után újra körözött volt…
– Áh, Pistám… mi haszon van oly társból, akár csak te magad? Sem bajtársi becsület, sem tisztelet, sem bizalom – mondta halkan Sándor. Szemeiben tükröződött a tűz képe. – Isten látja a lelkem, hogy nem hazudok. Négy hűvös tavasz telt el azóta, hogy elástam azt az átkozott kincset Juliskám tanyáján – mondta kétségekkel teli. Elfásult szívét szorította a bánat… megbánta minden tettét, inkább maradt volna juhász, s mostan fűszállal a szájában egy nádból készült kunyhóban heverészne. Néhány percig ültek a sötét pusztában a tűz körül, hallgatva a tücskök ciripelését. Az égen már harmadnapja lebegett egy vakító égitest.
– Csitt! – mondta István a fülét hegyezve kelet felé. – Hallod?
– Aha… Isten biza a császáriak – válaszolt suttogva Sándor. Lassan mindketten a kabátzsebükbe nyúltak a fegyverért, hátha menekülésükben használni kell majd.
– Szép jó estét kívánok, vándorok! – a hátuk mögül érkező szavakra fürgén felpattantak a betyárok, s már majdnem lőttek is volna, amikor megláttak egy férfit.
– Adjon Isten! – mondták mindketten, s tőlük szokatlan bizalommal a fülüket hegyezték a várható folytatásra.
– Megkérdezhetem, miért vannak itt, uraim? – kérdezte kedvesen a férfi.
– A pirkadatot várjuk – bökte ki István.
– Pista… ne hazudjunk – Sándor tőle nem várt jószándékkal és nyugodtsággal mondta ezt. István felhúzta dús szemöldökét, majd egy kézlegyintéssel hagyta az egész dolgot. – Eltévedtünk…
– Segítünk, testvéreim. Velünk jöhettek – mondta az ismeretlen férfi és hátranézett feleségére és az ölében ülő kisfiára. – Pakoljatok össze, és mehetünk. Ígérem, jó társaság leszünk – a férfiből csak úgy áradt az önzetlen szeretet és a békesség. Sándor mosolyogva bólintott egyet, s máris kezdte csomagolni a batyuját.
– Hé, hova pakolsz, Sanyi?! – bökte meg a társát István. – Nehogy velük menj, te bolond! Megvárjuk a virradatot, oszt megkeressük azt a tanyát.
– Nem kell már az! – tolta el István a kezét és összevont szemöldökkel ránézett.
– Elment az eszed, Sanyi. Ha velük mész, biztos meghalsz. Itt fogadok egy lóban, hogy átvernek. Ha meg velem jössz, akkor pedig csak később fogod alulró’ szagolni az ibolyát. Mi ütött beléd, betyár?
– Nem tudom… csak úgy érzem, hogy most menni kell, mert valami rossz leselkedik ránk…
– Hűha, bolond vagy! Bolond vagy, öreg gazember! – István csúfosan elkezdett kiabálni, énekelni és táncolni:

Nincsen nekem pénzzel bajom,
Csak a fejem kemény nagyon.
Segíts, hát Atyám kérlek,
Hogy mielőbb végem legyen!

– Jöjjön velünk, István – mondta a családos férfi.
– Nem! – hirtelen megállt és előkapta puskáját, majd rászegezte a családra és Sándorra. – Nem megyek veletek, becstelen hazudozók! Járja ám a pusztát mindenféle beszéd, hogy őrültek vándorolnak körös-körül, akik kirabolják a védtelen embereket, aztán felmetszik a hasukat! – kiabálta hatalmasra nyílt szemekkel István, miközben a fegyverével hadonászott össze-vissza.
– Pista, mi a jó eget csinálsz? Hát megőrültél? – kérdezte csodálkozva Sándor.
– István, nem bántjuk. Jöjjön velünk, Isten szeme előtt tart minket, s tudja, nem cselekedtünk az akarata ellen.
– Takarodjatok, eretnekek! Nem tudom, milyen Istenetek van tinéktek, de tőlem távozzatok most! – forró verejték folyt le durva homlokán. Sándor utoljára rápillantott, majd útnak indult a családdal.

Kietlen puszta. Forró légáramlás hasogatta a kiszáradt fűszálakat, amelyek között itt-ott volt egy ürgelyuk vagy tücsöklyuk. Egerészölyv keringett a levegőben, figyelve a bujkáló áldozatát, amely félelmében és kétségbeesésében elveszett a sűrű gyomerdőben, akárcsak néhányan az életükben…
Sándor a délibábot figyelve sétált a férfi mellett. Mögöttük egy szamáron haladt a felesége és a kisfia.
– Ne az anyagi kincset keresd az életedben, hanem inkább menj a Juliskádhoz; mert az anyagi boldogság rövid, de az emberi szeretetből fakadó boldogság időtelen.
– Köszönöm nektek teljes szívemből – Sándor megpillantott egy dűlőt. – Áh, megérkeztünk. Tovább jöttök velem?
– Sajnos nem tudunk, barátom – belenézett Sándor szemébe, s barátságosan megfogta a vállát.
– Kár… – kis gondolkodás után kibökte. – Szerintem úgy teszek, ahogy mondtad. Megfogadom a tanácsod.
– Úgy legyen! Na, mi elindulunk – átölelte Sándort, majd hátat fordítva útnak indult.
– Köszönöm még egyszer… – ordított utánuk. – Hé, várjatok! Mi a nevetek, jóakaróim? – de a választ életében már sosem kapta meg.

* * *

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír