Pilinszky háromszor

„Mit tudom én”

Pilinszky János: Merre, hogyan?

Mit tudom én.

Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban. 

Merre, hogyan? – kérdezhetné az olvasó is, az értelmezés útjain tűnődve. S nem volna merő illetéktelenség magára venni a címbéli kérdést: a tétovázó-ingerlő fölirat alkalmasint az ember mint tanácstalan lény sóhaját leheli a vers fölé.

A külön szakaszt képező első sor rögtön felelettel is szolgál: „Mit tudom én.” Esendően eszköztelen szólam, köznapian emberi helyzet.

A folytatás két hasonlattal jelöl lehetséges orientációt: a katonák útján és a tenger módjára. Az előbbi a fegyelmezett és csoportos, ugyanakkor erőszakra szegődött vonulás képzetét kelti föl. Az utóbbi az eredendően inkább vertikális, mint horizontális mozgással (az árapály jelenségével) jellemezhető, illetve hagyományosan gazdag szimbolikájú víztömeg hatalmát? erejét? nehézkedő odaadását? ajánlja figyelmünkbe. (Vö. „A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el. Ellenkezőleg, ettől a tenger csak még szebb.” Simone Weil: Ami személyes, és ami szent, 60. – Azaz a hajókat emésztő víztömeg szépsége engedelmességében áll. Az anyag kiszolgáltatottsága a fizika törvényeinek az alázat állandóan jelen való példája. Szükségszerűségek körvonalazzák a tudattalan lét ontológiáját, s a maga megrendítő voltában épp ez az alávetettség – az isteni vagy természeti akaratnak – telíti mélyebb szépséggel a látvány pompáját.)

A zárlat lágyan elnyúló mondatai kiegészítik a töredékes közlést: „Amerre a katonák a vereségben. / Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.” A győzelemre esküdött had a bukásban, a szentségtartóba zsúfolt tenger a pusztulásban („összetört”) mutat példát. (A monstrancia is: talán a harcok áldozata lett?)

Nem a diadal, hanem a kudarc távlatára nyit tekintetet a vers. Nem a felülkerekedés, hanem az alávetettség lelkisége hatja át. S nem üdvhozó fanfárokat fú, hanem a kegyelem csöndjébe invitál.

A peremlét szürkesége, az elesettek és meghurcoltak méltósága, egy már-már evangéliumi entrópia ez. Igékről, állítmányokról, cselekvő akaratról is lemond a szöveg, hogy megkímélje a ballasztoktól a beszélőt.

Nem tudjuk, igazuk van-e a katonáknak, igaza-e a tengernek. De vajon igazsághoz csak tudás vezethet el? – „Akár az egzisztencialisták az erkölcsöt, én akkor is a hitet választom, ha egy szava sem igaz, a lét abszurdumára, s egyre nyilvánvalóbb abszurdumára ez az egyetlen méltó válasz. […] A görög vonal szemünk láttára kapitulál. Az Evangélium lett egyetlen használható esztétikánk.”

Dizmász példája

Pilinszky János: Szent lator
Törőcsik Marinak

Akkorra már belepték a legyek
túl az agónián
túl a tetanuszon,
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvánosan
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó),
se röpülés
barát,
barátság mindörökre.

„Akkorra én már mint a kő vagyok…” – szól az Apokrif záróakkordja. Ezt az apokaliptikus tónust menti át, de csak egy retorikai pillanatra, a Szent lator fölütése: „Akkorra már belepték a legyek”. Ami az Apokrif nagyszabású szcenikájában végjáték volt, itt egy filigrán költemény kezdete. Mintha azt a pusztulást írná tovább, a keresztig és följebb, ez a szöveg.

Dizmász, a jobb lator, az első szentek egyike lett. A megtérő bűnösök és a haldoklók védőszentjeként tisztelik a keresztények. Beszédes, hogy a vers figyelme nem Jézusra, hanem a mellette fölfeszített gonosztevőre vetül – amint az is, hogy egy bűnvalló gonosztevőre. Pilinszky költészete egyébként is a perifériák felé forduló jézusi tekintetet követi; ezúttal pedig akárha mintául ajánlaná részvéte tárgyát.

A „belepték a legyek” a földi test megalázottságát érzékíti, a továbbiak szaktudományos higgadtsággal írják le a tetem állapotát („túl az agónián / túl a tetanuszon”), majd sorról sorra lebontják körülötte a valóság elemeit, hogy emberi identitása máshová helyeződhessék („és messze túl szögeken, sebeken / se tárgy, se test”). A „nyilvánosan / között” fogalmazásmód a megszégyenülés körülményeire utal, ugyanakkor a példaadás alkalmát is megnyitja.

Mi van még hátra? A bámész tömeg távozik („se ácsorgás”), a „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23,43) ígérete nem igényel szárnyakat („se röpülés”). (A „behorpadt szentségtartó” érthető a szemlélődő és megfogyatkozó sokaság szentségtelen mentalitására.)

S hogy mi marad, ha a hiányok lajstromba vétettek? Különtördeléssel és szótőismétléssel kiemelt két sor végzi be a művet: „barát, / barátság mindörökre”.

Érdemes egyszer meggondolnunk, irodalmunkban hány vers témája a szerelem – s mennyi dicséri a barátságot. (Itt számtalan, ott néhány érdemi művet találnák.) Mely önmagában is az egyik legszebb, legtisztább érzelmünk és kapcsolati formánk, de itt ennél egekkel többről van szó. Jézus és a lator szakrális „barátsága” Isten és ember szövetségének intim leképeződése; s végső soron a dedikáció megszólítottja („Törőcsik Marinak”), sőt az olvasó is meghívást kap – barátnak lenni, barátságban élni egymással, magával és a magán túlival.

Szót érteni a Logosszal

Pilinszky János: Fokról-fokra

Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.

Két, különböző kötőszóval („Ahogy”, „miként”) bevezetett módhatározói hasonlítás indítja ezt az egyetlen versmondatot, hogy fő részében kimondja a kegyelmi alapvetést: ha „fokról-fokra” is, de „alakúl, rendeződik” (végül? vagy végeérhetetlen folytonosságban?) föld és ég kapcsolata, dialógusa.

 Az első hasonlat absztrakt fogalmi terekbe invitál, bölcseleti beszéddel töltve meg a hiány („semmi”) és a pusztulás („agónia”) képzetkörét. A második alárendelt tagmondatban empirikus sík rajzolódik elénk, a tél képei vallanak a megtalált nyugalomról.

A megszemélyesítések („kisimítja”, „hazatalál”) az elháríthatatlan élet puha mozgalmasságát írják a szövegbe; ennek is köszönhető, hogy a filozófiai közhelyesség övezetéből az eleven költői beszéd világosságába érkezhetünk.

Még a föliratban is megjelenő helyesírási anomáliának (a szükségtelen kötőjelnek) is szerepe adódik: összeköti, egymáshoz kapcsolja a fokokat – s talán a párbeszéd szereplőit is. Sorról sorra épül, tagmondatról tagmondatra szerveződik a szöveg – fokról fokra rendeződik az olvasó párbeszéde a verssel.

Lehet, hogy a művészettel folytatott dialógus már – és mindig – egy nagyobb beszélgetés részlete?

Fotó: Hunyady József / Fortepan

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.