Szofronyij (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka

A könyv szerzője, Szofronyij apát (1896–1993) Áthoszi Sziluán tanítványa volt. Eredeti hivatását tekintve festőművész volt; ifjúkori távol-keleti vallási keresések után tért vissza a kereszténység élő, személyes Istenéhez.

A Szent Hegy titka című kötetben Áthoszi Sziluán életrajzát és tanítását, valamint a tanítványa, Szofronyij apát által összegyűjtött és kiadott vallomásait olvashatjuk.

A könyv szerint Sziluán sztarec élete látszólag nem bővelkedett érdekes eseményekben. Egyszerű orosz földművesek gyermeke volt, a falusi iskolában mindössze két osztályt végzett el. Sorköteles koráig egy szegény orosz paraszt életét élte, ezt követte a szokásos katonai szolgálat alsóbb fokozatokban, majd negyvenhat év az egyszerű szerzetes egyhangú monostori életével.

A szent életű sztarec életéből olyan események maradtak meg legjobban Szofronyij apát emlékezetében, amelyek belső életét leginkább jellemezték. Mindössze négyéves volt, amikor egy könyvárus állított be otthonukba, aki azt fejtegette a kis Szemjon, azaz Simeon apjának: Krisztus nem Isten, és hogy Isten valójában nem is létezik. Az élénk fantáziájú gyermeket meghökkentették ezek a szavak, és elhatározta: „Ha nagy leszek, az egész világot bejárom, hogy megtaláljam Istent.” Édesapjának pedig azt mondta: „Te arra tanítottál, hogy imádkozzam, ő pedig azt mondja, hogy nincs Isten.” Az apa válasza: „Azt hittem, okos ember, de kiderült, hogy ostoba. Nem kell rá hallgatni.” Ám ezek a szavak nem oszlatták el a kisfiú kételyeit. Évek teltek el; az immár ifjúvá cseperedett Simeon fültanúja volt egy beszélgetésnek, amelynek résztvevői a Szezenovszkij János remete sírjánál történt csodákat taglalták, egyetértve abban, hogy szent ember volt. Az ifjú Simeon akkor arra gondolt: „Ha ő szent ember volt, akkor Isten velünk van, és nem kell bejárnom az egész földet, hogy Őt megkeressem.” Erre a gondolatra szívében szeretet gyulladt Isten iránt.

A fiatal Simeon erős, szép szál legény volt, élvezte az életet, a szerelmet; egyszer majdnem meggyilkolt egy vele gúnyolódó férfit. Ám lelkében fiatal éveiben is világosan hallotta Istennek a szerzetesi életre hívó szavát. Jelet is kapott: egy ízben, szabados élménye után elszunnyadt, és félálomban azt látta, hogy a száján keresztül egy kígyó mászik a belsejébe. Szörnyű undor fogta el, és felébredt. Ekkor hangot hallott: „Lenyeltél egy kígyót álmodban, és most undorodsz tőle; én sem szeretem nézni, amit csinálsz.” A sztarec meggyőződése volt, hogy az Istenszülő hangját hallotta: „Most már látom, mennyire szánja az Úr és az Ő Anyja az embereket. Gondoljátok csak el, Isten Anyja azért jött le a mennyből, hogy engem, egy bűnben élő fiatalt észre térítsen.” Ám a Mennyek Királynőjét nem láthatta, amit annak a tisztátalanságnak tulajdonított, amelyben éppen volt.

A sztarec jelleméről szólva a könyv szerzője magát Áthoszi Sziluánt idézi: „Az Úr mindenkit szán.” Nemcsak mondta ezt, hanem Krisztus lelkével eltelve ő is mindenkit szánt – teszi hozzá Szofronyij apát. – A körülötte zajló valóság láttán, múltbeli emlékei és legmélyebb személyes tapasztalata alapján átélte az emberek, sőt az egész világ szenvedését, és fáradhatatlanul imádkozott az egész világért. Önmagáról megfeledkezve, a szánalomtól vezérelve szenvedni akart az emberekért. Békességükért és üdvösségükért a vérét is kész volt ontani, és ontotta is az imáiban. Vallotta: „Az emberekért imádkozni – annyit jelent, mint vérünket ontani.”

Bemutatja a könyv a sztarec egy másik rendkívüli vonását is: ahogyan azokhoz viszonyult, akik valamiben nem értettek egyet vele, vagy másként gondolkodtak. Áthoszi Sziluán őszintén, teljes szívéből arra törekedett, hogy a másikat a lehető legjobb értelemben véve megértse, s ne sértse meg azt, ami beszélgetőtársa számára szent. Önmagához mindig hű maradt, a végsőkig meg volt győződve arról, hogy „üdvösségünk Krisztus alázatában van”, ennek engedelmeskedve teljes lelkéből törekedett arra, hogy a másikat a lehető legjobban megértse. Érzékenyen figyelt a minden emberben ott lakozó Lélekre, amely képes arra, hogy Krisztust szeresse.

Sziluán sztarec vallotta: „Ha tisztán imádkozol, teológus vagy.” Ezzel kapcsolatban a kötet szerzője kifejti: a gőgös ember, bármilyen fogásokat alkalmazzon is, sohasem jut el az Istennel való legmélyebb kapcsolatig. A puszta kívánság nem elegendő, hogy az értelem és a szív a lélek mélyén egyesüljön. És ha az értelem valahogyan mégis bejut a szívbe, ott is csak önmagát, önnön teremtett szépségét látja, amely ugyan bámulatos, hiszen Isten képére lett teremtve, ám az igaz Istenre nem talál rá. A „boldog sztarec” ezért folyamodott ahhoz az izzó fegyverhez az alázat elnyeréséért folytatott küzdelmében melyet az Úrtól kapott: „Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.”

Szofronyij apát szerint Sziluán atya, aki intellektuális szempontból nem volt „kifinomult” ember, sőt inkább egyszerűnek, „tudatlannak” tartották, számos alkalommal részesült Isten tiszta szemlélésében, ezért minden alapja megvolt, hogy ezt állítsa: „ha tisztán imádkozol, teológus vagy”, illetve: „sokan vannak a földön, akik hisznek, ám igen kevés az olyan ember, aki ismeri Istent”.

A sztarec nem a rendszeres teológiai ismereteket tartotta tudásnak, hanem az Istennel való élő kapcsolat, az isteni fényben való részesedés tapasztalatát.

„A tudás nem más, mint együtt-lét, azaz együttes létezés” – teszi hozzá Szofronyij apát. Egyúttal idéz a sztarec egyik verséből: „nyomorult lelkem a pokolra száll”… Rávilágít: ezek nem puszta szavak voltak, hanem a pokolbeli gyötrelmek valóságos átélését jelentették, amelyek oly mély nyomot hagytak benne, hogy tudatos belső alászállással többé-kevésbé képes volt őket felidézni. Mihelyt a pokoli gyötrelem tüze elérte a kívánt hatást, „azaz megperzselte a bűnös gondolatot, e veszedelemmel Krisztus szeretetének az üdvözítő erejét állította szembe, amelyet ugyanúgy ismert és a szívében őrzött”. Ennek a gyakorlatnak adta át magát, miután megkapta a választ: „Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.”

Sziluán sztarec megtapasztalta és hirdette: Isten nem az aszkézisünk miatt, hanem ingyen, kegyelméből könyörül meg rajtunk. Az Úr azt akarja, hogy a lelkünk alázatos legyen, szelíd, és mindenkinek bocsássunk meg szeretettel – akkor Ő is örömmel megbocsát. „Az Úr mindenkit szeret, Őt kell hát követnünk, mindenkit szeretnünk kell, ha pedig azt érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk, könyörögjünk, és az Úr nem fog elutasítani, hanem megsegít kegyelmével.”

A könyvet fordította és a jegyzeteket írta: Imrényi Tibor.

Szofronyij (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka
Jel Könyvkiadó, 2022., negyedik kiadás

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír