Tárlatok a megújuló Magyar Nemzeti Galériában

Felmerülhet a kérdés, talán akkor lett volna jó élni? A 19. század vége lett volna az aranykor, a Belle Époque, ahogyan a franciák mondják? Woody Allen is ezt a kérdést feszegeti Éjfékor Párizsban című filmjében: Lehet, hogy a húszas évek volt az a boldog időszak, amire minden ember vágyik? Aligha most fogjuk ezt eldönteni. Mindenesetre a Magyar Nemzeti Galéria Összetartozunk – A Trianon előtti Magyarország rajzban elbeszélve című kiállításán hatvan olyan alkotást láthattunk, amely az 1886 és 1901 közötti Magyarország tájait, népszokásait, történelmi helyszíneit mutatta be. A tárlatot január 17-éig láthatták az érdeklődők, és a múzeum ugyan most zárva tart, de érdemes szólnunk arról a grafikai anyagról, amelyet a kiállítás kurátorai összeválogattak ennek a korszaknak a bemutatására.

A modern kor előtti időkben a tájékoztatás legfőbb eszköze a napi sajtón kívül egyedül a könyv volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványsorozat rendkívüli vállalkozás volt a 19. század végén, a 20. század elején. A huszonegy kötetes munka illusztrációit eddig nemigen láthattuk, csak elvétve állítottak ki belőlük néha egyet-egyet. A korszak legkiválóbb művészeit kérték föl a Monarchia látványos bemutatására. A rajzok többsége tussal, lavírozva, ceruzával vázolva, temperával készült, mindig a helyszínen. Felmerül a kérdés, hogy miért nem fényképeket használtak a szerkesztők illusztrációként. Azért, mert a technika nem volt még megfelelő ehhez abban az időben. Valószínűleg egyenként kellett volna beragasztani az autotípiákat a megfelelő oldalakra, ahogyan ez akkoriban szokás volt, de ez nem lett volna tartós megoldás. Így aztán inkább a xilográfiát választották, ami a fametszet egyik fajtája. Akkoriban, a 19. század második felében az újságok, például a Vasárnapi Újság is, a litográfia mellett ezt a technikát alkalmazták a legtöbbször a sokszorosításra.

A monumentális kiadvány Habsburg Rudolf trónörökös kezdeményezése volt. Szerette volna megismertetni egymással a Monarchia népeit, amelyeket egyenrangúként kívánt láttatni. Ez is mutatja az apjáétól eltérő politikai nézeteit. Rudolf elképzeléseinek megfelelően a kiadvány két nyelven jelent meg, bécsi és budapesti szerkesztőséggel. A budapesti munkálatokat Jókai Mór irányította. Ugyanígy két külön nyomda állt rendelkezésre az illusztrációk elkészítésére is.

„A trónörökös könyvének” is nevezett füzetek 1885 és 1902 között kéthetente jelentek meg. Később tájegységek szerint kötetekbe rendezték őket, az utókor is ebben a formájában ismerte meg a művet. A Bécsben 1902-ben megjelent utolsó három kötet magyar kiadására már nem került sor. A füzetek, később könyvek szöveges tartalmát nem akárkik írták, a korszak legismertebb tudósait kérték fel a munkára.

Ha meggondoljuk, a nagyjából négyezerötszáz rajz igen tekintélyes mennyiség, főleg, hogy az alkotóknak a hitelesség kedvéért a helyszínekre kellett utazniuk. Persze a művészek legtöbbjének nem okozott gondot az utazás. Mednyánszky például egész életében vándorolt, mindig új témákat, tájakat és embereket keresve. Az illusztrációkra szóló megbízások kiosztásával, az elkészült munkák válogatásával és megítélésével külön szerkesztőbizottság foglalkozott Budapesten és Bécsben is. A magyar bizottság elnöke Kelety Gusztáv festőművész volt. Magyar részről ezerhatszáz rajz készült el, ezeket ma már a Szépművészeti Múzeumban őrzik, a Grafikai Osztály és a Történelmi Képcsarnok gyűjteményében. A magyar dúcok a Nemzeti Múzeumban találhatók. A nem magyar szerkesztőségben előállított kötetek rajzai Bécsben láthatók, a dúcokról azonban nem lehet tudni, hogy hová kerültek.

A könyvben és a kiállításon is látható alkotások közül mindenképpen kiemelkedik Háry Gyula Kassa, a dóm a Forgách utca felől című rajza az 1890-es évek második feléből. A briliáns rajztechnikával készült alkotás pontos megfigyelésen alapul. Az alkotást a részletek gondos kidolgozása jellemzi. Emberekkel, illetve konflisokkal gazdagítva jeleníti meg a gótikus csipkékkel díszített templomot. A vastagon, mégis finom érzékkel felvitt fehér tempera fokozza a nagy gonddal faragott kő anyagszerűségét. A hét kötetben Hárynak közel négyszáz rajza kapott helyet.

A kiállításon bemutatott hatvan alkotás közül még jó néhányat kiemelhetnénk, például Nádler Róbert A budai Dunasor a várkerti épületekkel című remek, hangulatos tusrajzát vagy Mednyánszky László Félegyházi szélmalmok című finom, míves munkáját, és még sok minden mást. Talán máskor lesz még lehetőségünk arra, hogy megnézzük ezeket a nagyszerű alkotásokat.

* * *

A Szépművészeti Múzeummal összevont Magyar Nemzeti Galériában sok változás történt az utóbbi években. Nemcsak a 19. század festészetét bemutató kiállítást rendezték újra (amelyről korábban már írtunk a Mértékadó hasábjain), hanem összeállítottak egy válogatást a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményéből. A kiállítás Delacroix-tól Vasarelyig címmel várja majd a látogatókat a járványidőszak után.

A mintegy nyolcvan műtárgyat bemutató tárlat, amely 19. és 20. századi, illetve kortárs magyar és nemzetközi remekműveket vonultat fel, a Liget Budapest projekt keretében megvalósuló Új Nemzeti Galéria épületében lehet, ha majd megépül egyszer. Az újrarendezés azt is jelenti, hogy változik a kontextus, több lehet a falakon a rövid, de hasznos eligazítást nyújtó magyarázó szöveg, és a látogatók elé kerülhetnek olyan művek is, amelyek eddig a raktárban várták a szebb napokat. Lehetőség nyílik arra is, hogy a múzeum művészettörténészei időről időre cseréljék a kiállított képeket, ahogyan ez már gyakorlattá vált az újrarendezett 19. századi kiállításon.

Budapest és Bécs, mint testvérvárosok, közös kiállításrészben mutatkoznak be az 1850-es évek anyagával. Ritkán látható művekkel, köztük Friedrich von Amerling festményeivel, a kor neves művésztanárárának, Carl Rahlnak a képeivel és Hans Gasser alkotásaival is találkozhatunk, például idősebb Markó Károly márványportréjával.

Déli fények címmel orientalista, illetve Itáliában készült művek kapnak helyet a terem többi részében. Itt látható például Eugène Delacroix, Camille Corot és a kevésbé ismert Franz von Lenbach alkotásai.

Az impresszionizmus remekműveit bemutató teremben megnézhetjük Claude Monet Három halászhajó című olajfestményét is, amelyet olyan sokszor reprodukáltak már az elmúlt fél évszázad során. Az impresszionista képek egyik legfőbb jellemzője a csodálatos időtlenségük. Itt is újra meggyőződhetünk majd arról, hogy ha nem szerepelnének ezeken a festményeken ruhák és más, az adott korra utaló jellegzetességek, a technika és az ábrázolásmód alapján az lenne a benyomásunk, hogy modern, akár napjainkban készült alkotásokat látunk.

Gauguin A fekete sertések című képe talán a mellbevágó színeivel hat ránk a leginkább. Claude Monet Virágzó szilvafák című festménye finom, vékony ecsetvonásaival és pasztellszíneivel teszi ránk a legnagyobb hatást. A domboldal aranysárga tónusai, a sárgászöld színekkel megfestett füves mezőség megnyugtató, jó érzéseket kelt a nézőben.

A negyedik teremben, amely a Szimbolizmus – Képzelet és kifejezés címet viseli, a századforduló irányzatai kaptak helyet. Megnézhetjük itt Auguste Rodin, Pierre Puvis de Chavannes, Franz von Stuck és Giovanni Segantini képeit is. Az emberi test és lélek ábrázolása áll a középpontban. A svájci Arnold Böcklin bizarr hatású, szimbolista festményei azonnal magukra vonják a figyelmet. Az egyik legérdekesebb képe a Kentaur a kovácsműhelyben.

Egy külön kiállításrészben bemutatkozik a kortárs művészet is. Victor Vasarely, Reigl Judit és Hantai Simon munkáiról mindenképpen érdemes megemlékeznünk. Olyan sok itt a látnivaló, annyi az új név a kiállításon, hogy csak ezt a néhány alkotót érdemes most kiemelnünk a sok közül, a teljesség igénye nélkül. Reménykedjünk, hogy nemsokára újra megnyílhatnak a múzeumok, és látogathatók lesznek a kiállítások a Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban is.

Fotó: Magyar Nemzeti Galéria

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 24-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.