Vendégünk és varázslónk – Néhány mondat Csoóri Sándorról

Ha a kezdetektől a kései művekig – az Anyám fekete rózsa antológiaérvényétől az utolsó lírai leheletekig – terjesztjük ki olvasati kíváncsiságunkat, egy melankolikus profetizmus versnyelvi magatartása rajzolódik elénk. Végletek érzelmi hullámverése fogadja az olvasót Csoóri Sándor poétikai kultúrájában; elég erre most két példát hoznunk. A Házimuri a baráti együttlét önfeledtségének adózik anakreóni sorokkal (a zárlatban politikai miliőt is érzékeltetve): „Arany-zöld bort nyakaltunk / harangszájú pohárból, / s éjfél felé már minden / megkondult, mihez értünk: […] Anakreont is hívtuk, / de ő csak rádiózott / és egyre sápadtabb lett.” A Bezárkózó a magános egzisztencia közérzetét formálja vallomássá: „Ne hívjatok, / nem megyek sehova – / a tenger meghívóját is összetépem.”

Jellemző, hogy az ars poeticát kezdeményező gondolatfutam szerelmes kontemplációban teljesedik ki: „Mért írjak verset, / ha veled lehetek? / Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok / és a szád, mint a legmeztelenebb rím.” (Ha megérintlek) Másutt a feltételes mód dinamikája hozza felszínre a szerelem bipoláris energetikáját: „Elengednélek, / visszahívnálak, / nagy vízben vetnék neked ágyat / s fáradhatatlan tengerészed, / kezemmel körülhajóználak. […] Melléd feküdnék s a világot / elsötétíteném / hajaddal.” (Elengednélek, visszahívnálak) Az elsötétítés motívuma háborús allúzióval fejez ki otthonos hűséget: „Kezem egy elsötétített városban / évek múlva is rádtalálna.” (Énekek éneke) És a mítoszi életadás képességét sem máshonnan, hanem a kedves testi-lelki jelenvalóságából eredezteti a rajongás alázata: „Ha nem élnél, most elaludnék / s nem gondolnék semmi örömre, / sem a víz citera-szavára, / sem ágyékod villámaira. […] Az évszakokat folytatod te / azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem…” (Vendégem és varázslóm) (Ez a vers egyébiránt már címével kezdetét veszi: a kapcsolatos mellérendelés két oldalán három-három szótagot, palatális és veláris hangrendet, köznapi és mesebeli hangulatot; ezek teljességében pedig betűrímes egyensúlyt, fuvallatos széphangzást és anakreóni ritmikát találunk.)

Az otthon és a haza motívumkörét ugyancsak gyakran rajzolják ki Csoóri költeményei.

Szerelmi vágyak vetületében és a fenyegetettség ontológiai távlatában egyaránt: „Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen” (Nézd, Uram, ő az, akit szeretek) – „Ha nem vagy itthon, én se vagyok itthon. / Csak azt nem tudom, hol vagyok ilyenkor. […] Menekült voltál s lettél menedékem, / elcserélt fejek és elcserélt hazák / örököse, ki virradatot s estét // sokat kapott a sorstól s viszi-hozza / utánam mindenhová, mintha tiszta / ágyneműt vagy újszülött reményt hozna.” (Ha nem vagy itthon) – „Az elpusztíthatókra gondolok, / csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen, / csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.” (Hogy ne legyen sötét) – „Hazaérni én már csak itt érek haza.” (Esztergomi töredék)

Csoóri Sándor az áradó szabadverses szólamok költője volt, de tehetsége időnként epigrammatikus kisszerkezetekben pihent meg. Hol prófétás gyászbeszéd alkalmát keresve, hol idilli végigazságokat formázva néhány sorokká. Ilyes verseiből egyaránt elősugárzik lírikusi számadás: „Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten, / de a hegymozgatásban jobban hittem, / mint a reményben és a jóslatokban.” (Árnykép); profán természeti teológia: „Hinni lehet a birsalmákban is!” (Nyárvégi húsvét) – és blaszfémiát karcoló érzékiség: „micsoda édenkerti térdek / és irgalommal megáldott mellek / múlnak el a világból céltalanul!” (Róma fiatal apácái) (Utóbbi részlet különösségét az adja, hogy nemcsak a veszteség egzaltált számonkéréseként olvasható, hanem ellenkezőleg: az éntelenített céltalanságban elnyert békesség dicséreteként is.)

A fejsze mitologizált motívuma teszi emlékezetessé az egyik, szintén szűk keretek közé cizellált önértelmezést: „Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok. […] Szegény Galilei is fönnakadt már / hasonló szövevényen. »Döntsd el, hogy / ki vagy« – vágták szemébe szigorú papok. / De már késő volt minden válasz. / A dühös lángész magasba dobta fejszéjét, / s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.” (Galilei fejszéje) Egy korábbi és ismertebb darab az életútra ihletettséget örökíti meg – Juhász Ferenc kozmoszi eposzbeszédét és Nagy László táltosi poézisét is magába ölelve. A vers egyetlen mondatnyi, jambusok fűtötte megiramodás; azaz már alaktanában is az ösztönzés lendületét testesíti meg: „Valaki súgja, menj oda, / szánkón, repülő kövön érj oda, / fölkantározott késen érj oda / s ha nincs út: te légy az út oda, / mert nélküled csak bűn van ott s csoda…” (Valaki súgja) – Ki gondolná, hogy egy határozatlan névmásnak saját költészettörténete lehet? Márpedig e verset épp nyelvtani origója illeszti más klasszikusok sorába: „Valaki mégis, nem tudom ki, / valaki mégis színarany” (Pilinszky János); „Valaki jár a fák hegyén” (Kányádi Sándor); „Valaki ír a kezeddel” (Nagy Gáspár)…

A szeretők Csoórinál „titkos királyság édesei” (Vakulnom kell); a hó úgy zuhog, „mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben” (Hó emléke); s tőle van tudomásunk a vándorlét igazságáról is: „El kell indulni minden útra, / az embert minden úton várják” (Menekülés a magányból). Bukolikus humanizmus a Csoóri Sándoré, írtam egyszer. S hogy nagyszabásúan látomásos, mégis engesztelően intim ez az életmű. Most annyival toldanám meg: egy mérlegelő küldetéstudat szelíd indulatai szólnak általa az utókorhoz. Érdemes fontolóra vennünk meghagyásait.

Fotó: FORTEPAN / Szalay Zoltán és Kádas Tibor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.