Kalmár Petra, a Piarista Rend Magyar Tartományának vezetőségi munkatársa a szinodális útról

Lapunkban is beszámoltunk arról, hogy a közelmúltban megtartott Sapientia-nap keretében szerzetesi vezetők tartottak előadást a Ferenc pápa által meghirdetett, jövőre sorra kerülő püspöki szinódus előkészületeiről, a szinodális folyamatról. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán megrendezett konferencián laikus részről Kalmár Petra, a Piarista Rend Magyar Tartománya szinódusi folyamatának projektkoordinátora mondta el gondolatait a témáról. Személyes hangvételű, inspiratív előadásából, tanúságtételéből adunk közre részleteket az alábbiakban.

„A szinódus egyik erős felhívása az, hogy hallgassuk meg azokat is, akik távol vannak az Egyháztól. Ez előhívta belőlem azt az elemi tapasztalatomat, amit hitoktatóként megéltem a diákjaim körében. A mostani rendi megbízatásom előtt tizennyolc éven át állami fenntartású iskolákban tanítottam hittant, s a diákjaimnak talán egy százaléka mondta azt, hogy vallási meggyőződésből választotta a hittant az etika helyett.

Amikor a tanév elején megkérdeztem a tanulókat, hogy ki miért van itt, ilyen válaszokat kaptam: »idejár a barátom/barátnőm«, »a nagymamám/anyukám akarta«, »nem kedvelem az etikatanárt«, »az osztályterem mellett van a hittanterem, így nem kell annyit gyalogolnom«. Ez utóbbi a kedvencem. Innen indultunk. S ahogy teltek-múltak a hittanórák, és haladtunk előre a tanévben, egyre világosabbá vált számomra, hogy elsősorban nem a tízparancsolat vagy a hitcikkelyek elemzése kapcsán fognak találkozni a diákok Istennel. Ennek is eljött az ideje, de nem ott és nem akkor, amikor gondoltam.

Kezdetben tehát hétről hétre megkérdeztem tőlük – ezzel kezdődtek az órák –, hogy az elmúlt időszakban mikor, kiben, hol, milyen helyzetekben érezték Isten jelenlétét. Közösen kezdtük keresni Istent, nem kívül, hanem közvetlenül mellettünk, bennünk. A hétköznapokban felcsillanó Istent kerestük, aki mindvégig velünk van.

A diákok engem is megkérdeztek erről. Eleinte különféle belső folyamataink voltak, azután kezdtem azt érezni, hogy együtt haladunk. S közben a plébános atya rendre arról érdeklődött, a naptárát kinyitva, hogy mikor lesz az elsőáldozás vagy a bérmálás. Én pedig gyakran válaszoltam neki azt, hogy szerintem nem lesz, mert attól még messze vagyunk. Mindenesetre nagy érdeklődéssel hallgatta, hogy mi van a gyerekekkel.

S hogy nekem miért fontos, hogy a hétköznapi világunkban megtaláljuk Istent? Azért, mert az ilyen módon való létezés számomra kisgyermekkorom óta természetes, ebben nőttem fel.”

Gyufa, konyharuha, szentelt gyertya

„Egy Vas megyei kis faluból származom, paraszti családból. De, ami a lényeg: minden, ami akkor és ott körülvett engem, az magában hordozta annak a lehetőségét, hogy megjelenik benne az Isten, megmutatja magát.

Egy-két szimbolikus történet jól érzékelteti ezt. Az első ima, amire a nagymamám tanított, az a „Most segíts meg, Mária!”. Előre mondta soronként, én pedig megismételtem. Mintha ma történne, nagyon itt van előttem ez a jelenet; emlékszem, hogy milyen ruhában volt, és melyik szobában történt mindez. A nagymamám egyébként eközben zoknit stoppolt. Amikor főzni tanított, megkérdeztem tőle, mennyi időt kell várni, hogy a nokedli megfőjön, azt válaszolta: három Miatyánkot.

Sosem szegtük meg az új kenyeret anélkül, hogy keresztet ne rajzolunk volna rá. Ha belépünk az előszobánkba, látunk ott egy hűtőszekrényt, klasszikus hímzéssel a tetején, és a falon egy házi oltárt, Golgotával. Ha elmentünk előtte, mindig keresztet vetettünk.

A virágoskertünkben mind a mai napig van egy elkülönített rész, ahol azokat a virágokat neveljük, amelyek majd a templomba, az oltárra kerülnek.

Amikor egyetemistaként Pestre kerültem, albérletbe, a nagymamám első kérdése az volt, hogy mi a lakás védőszentje. Csak néztem rá, és valami olyasmit mondtam, hogy »ez ott nem így van«. Merthogy a mi házunk védőszentje »Szent Pál apostol megtérése«. A jelenlegi lakásomé Árpád-házi Szent Erzsébet.

Visszatérve a Vas megyei kis falunkban lévő házunkra, a konyhaszekrény fiókjában volt gyufa, konyharuha, tömítés a gázpalackhoz és az a szentelt gyertya, amit a nagymamám Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén hazahozott. Amikor vihar volt, meggyújtotta, és imádkozott, hogy a jég ne verje el a vetést.

Ezt a gyertyát gyújtottuk meg akkor is, amikor haldoklott, és a fényénél láttuk, hogy egyre lassabban veszi a levegőt.

Szóval, én abban nőttem fel, azt tanultam meg, hogy a szakrális és a profán nem válik el élesen egymástól. Idegennek is tűnt annak a gondolata, hogy a hétköznapokon kívüli »kímélő terekre« szűkítsük azt a lehetőséget, helyet, ahol az Istennel akarunk találkozni.

Minden pillanatban, helyzetben, időben és térben ott van számunkra Isten; otthon van ebben a világban, amelyben én is otthon vagyok. Ez egyfajta hétköznapi spiritualitás: minden, ami van, út az Istenhez.”

Isten belép a félelmeinkbe

„Azt gondolom, hogy a laikus, aki a világban él, rendelkezik a hétköznapi spiritualitás tapasztalatával. S azt szeretném, hogy a laikusok higgyék el, van ereje ennek a tapasztalatnak, van ereje a hétköznapi spiritualitásnak.

Azt remélem, a szinodalitás lehetőséget ad arra, hogy ez a tapasztalat tekintélyt kapjon. Mert amikor a szinodalitás körüli vitákkal találkozom, az egyik visszatérő kérdés az, hogy kinek van tekintélye az Egyházban.

Tekintélye van a püspöknek, az elöljárónak (ők a hatalomban lévők, kormányzati, vezetői felelősségük van); tekintélye van a teológusnak, a tudósnak. És úgy gondolom, van tekintélye a tapasztalatnak is. A hétköznapi spiritualitás tapasztalatával rendelkező laikusnak.

Az előttünk álló egyik kihívás az, hogy megtaláljuk a módot arra, hogyan fejlődjünk egy sokszínűbb tekintély elfogadása felé. S hogy elhiggyük, ezek a tekintélyek nem versenyeznek egymással.

Spirituális párbeszédet javaslok! Laikusként van üzenetem, a megélt hittapasztalatom fontos, szeretném megosztani, s ugyanakkor szükségem van a másik ember hittapasztalatára: a megszentelt életet élőkére, a felszentelt személyekére, a püspök és a pap, a hatalmi pozícióban lévő ember sajátos spiritualitására.

Bábákká kell válnunk egymás számára, segítenünk a másikat abban, hogy megtalálja a számára adott tekintélyt, amelyből majd meg tudja szólaltatni az örömhírt. Jó lenne, ha a szinódusi folyamat, út során laikusok és klerikusok közt nem lenne egymást összehasonlító beszéd. A felelősségvállalásból megfogalmazott párbeszédet javaslom!

Amikor elindulunk egymás meghallásának, meghallgatásának útján, vegyes érzéseink lehetnek. Számomra az egyik legfontosabb tapasztalat a meghallgató helyzetekben az, hogy a félelem érzése nagyon gyakran felbukkan bennünk.

Sok tekintetben olyanok vagyunk, mint az evangéliumban a tanítványok, akik félelmükben bezárkóztak az emeleti terembe. Hála Istennek, a szinódus találkoztat minket a félelmeinkkel, lehetőségünk nyílik arra, hogy meglássuk, ezek a félelmek minket is bezárnak.

Talán attól félünk, hogy valami elvész a hagyományainkból, vagy veszélybe kerül valami, ami számomra különleges. Vagy attól tartunk, hogy kipróbálunk valamit, ami nem fog sikerülni, esetleg félünk másokat bevonni, mert majd nem vesznek minket komolyan. De attól is félhetünk, hogy »nem vagyunk képesek rá«.

Azt mondja az evangélium, Jézus eljött a tanítványok közé és így szólt: »Békesség nektek!«, és megmutatta nekik a kezét és a lábát. Isten belép a félelmekbe. A sérült, sebzett Jézus az, aki felkelti a tanítványokat a bénultságukból, és ezután tanúságtevőkké válnak.

Az Ige testté lett, megsérült és meghalt. Ugyanennek az Igének vagyunk a tanítványai. Mi is meg fogunk sérülni. Ennek a kockázata ott van akkor is, amikor meghallgatjuk egymást. Fontosnak tartom, hogy ezek a meghallgató helyzetek elénk hozzák a félelmeinket és megláttatják velünk a másik ember félelmeit is.

Mindannyian sérült tanítványok vagyunk, de a jó hír az, hogy azért vagyunk tanítványok, mert sérültek vagyunk.

Eszembe jut az a piarista szerzetes, aki egészen fiatalon megtapasztalta szeretteinek elvesztését. Sokat tud arról, hogy mit jelent elhagyatottnak lenni, ezért van mondanivalója. A szavai tele vannak reménnyel és irgalommal, mert e kettőre neki is szüksége van.”

A meghallgatás gyümölcse

„A piarista rendben a meghallgatás egyik gyümölcse az, amit mi úgy nevezünk: a megosztott küldetés. A tíz identitáselemünkből ez az egyik. A rend úgy beszél erről, hogy a története során felfedezte, nemcsak a szerzetesekből, hanem mintha a laikusokból is megszólalna a piarista karizma. Ez pedig egy megújult közösségbe hív, az egymás iránti nagyobb odahallgatásra.”

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.