Párbeszéd a liturgiáról: „Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy”

Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezve és a vértanúk emléknapján az egyház vörösbe öltözik. A vértanúk első nemzedékét maguk az apostolok adják, de soruk egészen napjainkig elér. A vörös szín a vértanúk kiomló vérét jeleníti meg. A vér a Bibliában az élet helye, hordozója, azé az életé, amelynek egyetlen ura Isten. A vérét ontó, a végsőkig elmenő vértanú halandó testében Jézus élete lesz láthatóvá. Az életet, amit Isten adott neki, Istennek adja vissza, és semmilyen hatalom el nem veheti tőle. Vére vetőmag: a feltámadás hajnalától kezdve töretlen az a hit, hogy az életét adó ember áldozata termést hoz Isten országában, még ha hiábavalónak, az erőszak győzelmének tűnik is.

Amikor az Egyház vöröset ölt, nem az erőszakért hálás, és nem az erőszakot ünnepli. Jobb volna olyan világban élni, ahol nincs szükség vértanúkra, ahol elegendőek lennének a tanúk. Mert ahol ünnepelt áldozatok vannak, ott vannak hóhérok is: sajnos őket is ugyanabból az anyagból gyúrták, mint bennünket, és a létükkel kinyitják bennünk a kérdést: mi a különbség közöttem és aközött, aki a követ a kezébe ragadó tömeg egyik tagja; köztem és a koncentrációs tábor kapuját őrző őr; köztem, és az öngyilkos merénylő között. A vértanúkat ünnepelve az Egyház lelkiismeret-vizsgálatot is tart, és bocsánatot kér azért, hogy volt idő, amikor maga is részt vett ártatlanok életének kioltásában, és a hatalmaskodó erőszak eszközeivel élt.

A vörös színnel, a vér és az élet színével azokat ünnepeljük, akik az erőszakról lemondva erőszakos halált szenvednek; azokat, akik kiállnak az igazság mellett; azokat, akik bár számolnak a következményekkel és a magas árral, amit egy igazságtalan és hataloméhes világban fizetniük kell az igazságért, mégis elmennek a végsőkig, mint Szent István vértanú vagy Óscar Romero érsek; azokat, akik ártatlanul szenvednek, mert rosszkor és rossz helyen éltek, és mert azok, akik: mint az aprószentek vagy a Líbiában kivégzett huszonegy kopt vértanú.

Amikor a vértanúkra emlékezünk, talán a keresztény közösség büszkeségre leginkább okot adó tagjait ünnepeljük, és bennük Krisztust, akinek „halálát hordozták testükben”. Ez a gyenge test, ez a cserépedény kincset rejt: a rendkívüli erő, ami Istené, nem az övék, mégis megnyilvánul rajtuk keresztül (Vö. 2Kor 4,7–10). Ezt az erőt eleveníti meg a vörös szín, „melyben a vér, a láng, s a rózsa egy” (Vas István), és amelytől mi sem vagyunk megfosztva. Imával, bátorsággal kapcsolatba kerülhetünk vele mi is.

Fotó: Ács Tamás/Győri Egyházmegye

Magyar Kurír