Krisztus királysága

„Én vagyok a király!” – kiáltotta egy ismerős család kisgyermeke, amikor nemrég találkoztunk. „Akkor uralkodj magadon” – felelte neki nagy kedvességgel, de intően az édesapja. Nehéz ma azonosulni a királyság eszményével. Társadalmi berendezkedésünk egészen más, és a tekintélyhez való viszonyunk is jelentősen sérült. Különösen

nagy kihívás Krisztus királyságáról beszélni akkor is, amikor annyi visszaélést látunk az autoritással és a hatalommal – a világban, sőt olykor a legközvetlenebb emberi kapcsolatokban is.

Mondjuk ki őszintén: nem „divatos” cím az, amelyet az Egyház ezen az ünnepen ma Krisztusra alkalmaz.

A királyság szó ráadásul olyan kifejezéseket hív elő, amelyek a modern ember számára idegenül csengenek: „alávetni magunkat a hatalmának”, „szolgálni az Urat”, „elfogadni az akaratát”. Sokan a behódolás, a szabadság feladásának gondolatát látják ebben – még akkor is, ha közben vágynak az erős, biztonságot adó vezetésre, a tekintély iránymutatására. Van, aki megkönnyebbülten engedi, hogy „vigye” őt mások akarata, mert ez felszabadítja a döntés terhe alól.

Ha közelebb szeretnénk kerülni Krisztus királyságának titkához, érdemes nemcsak a királyság, hanem az uralom szó jelentését is megvizsgálnunk. Az Újszövetség számos helyen idézi Jézus követőit, akik Úrnak nevezik őt, elismerve hatalmát és tekintélyét. De a „Jézus Krisztus az Úr” – akár hitvalló – kijelentésétől nem mindenki jut el addig a bensőséges, szívből fakadó, személyes kifejezésig, amely – miután megküzdött kételyeivel – Szent Tamás apostol ajkán hangzik fel, és amely Krisztus uralmának lényegét, lelkiségét ragadja meg: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28).

Aki idáig eljut, az megérti, hogy Krisztus királysága nem önkényes, nem hatalmi visszaélésen alapuló, megnyomorító uralom, hanem szelíd, megtartó erő. Olyan hatalom, amelybe bizalommal belehelyezkedhetünk, amelyre rábízhatjuk magunkat – mert felettünk áll, de nem elnyom, hanem felemel.

Érdemes azt is megfigyelni, mikor mutatkozik meg Jézus mint király, mikor fogadja el ezt a címet. Nem a diadal idején, nem politikai valóságként, hanem éppen a gyengeség és a szenvedés pillanataiban, amikor kigúnyolják, és amikor egyszerűen, szamárháton vonul be Jeruzsálembe.

Isten uralmának valósága Jézusban válik láthatóvá: szelíden, szolgálatban, gyengeségben, „fegyvertelenül, de lefegyverzően”. Így adja vissza a hatalom igazi értelmét, az uralkodás valódi méltóságát.

„Uralkodj magadon!” – hangzott el elmélkedésünk elején. Jézus önuralma, értünk vállalt önkorlátozása mutatja meg királyságának valódi természetét. Az ő uralma azokban él tovább, akik látták tetteit, megismerték szeretetét, és hívő szívvel vallják: „Én Uram, én Istenem.”

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír