A hitünk pecsétje

Hitünk nem szavakból áll: lényege az Istennel való kapcsolat. Ez a kapcsolat mégis szavakban, bensőnket feltáró, kapcsolatot építő szavak által épül.

A hitet meg kell vallani, ki kell fejezni, szavakat kell találni arra, amire nincs és nem is lehet tökéletes szó.

Ezért a hitvallás szavait a Szentlélek adja, illetve a hívők közössége, az Egyház tanítja meg nekünk. S ha egyszer szavakat találtunk rá, ez a hit lassan az életünket is átjárja, alakítja, irányba állítja.

Pünkösd napján ezek a tapasztalatok szólalnak meg a szentlecke soraiban, amelyet Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből veszünk. Három rövid bekezdés, a titok háromféle megközelítése. Először is a Szentléleknek köszönhetjük a hitünket, azt, hogy képesek vagyunk és akarunk is Jézushoz tartozni. „Senki sem mondhatja magától: »Jézus az Úr!«, csak a Szentlélek által.” Másodszor arról van szó, hogy a Szentlélek képessé tesz az egymásért élt életre: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” Harmadszor újra a közösség tapasztalata szólal meg, az öröm afelett, milyen sokféle embert fog össze a Lélek egyetlen testben, az Egyház közösségében. „Mi mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által.”

Vajon miért ír minderről Pál apostol, mit akar mondani ezzel? A korintusiak alaposan összekülönböztek egymással, s később magával Pállal is. A viták egyik témája éppen az volt, milyen a helyes vallásosság, miről lehet felismerni, hogy valakiben a Szentlélek működik. Pál elismeri a sokféle ajándékot, de próbakőnek, a hitelesség pecsétjének az egymás iránti szeretetet látja. Erről ír majd a levél következő, 13. fejezetében. Amikor tehát feszültséget tapasztal, nem mond le a hit igazságáról, nem vonja kétségbe, hogy a Szentlélek működik, de arra is rámutat, hogy

a Lélek gyümölcse a szeretet.

Szavaiban bizonyára visszacseng a felnőtt hívek keresztségének emléke is: egységet és szeretetet tapasztaltak meg, „akár zsidók, akár pogányok, akár szabadok, akár rabszolgák” voltak azelőtt.

Amikor pünkösdöt ünneplünk, Krisztus Lelkének kiáradását, úgy gondolom, ez a két irány számunkra is fontos. Az első, hogy ne adjuk fel hitünk természetfeletti igazságát, higgyünk a Szentlélek munkálkodásában. Az imádság nem csak elcsendesedés, a szentségek nem csak közösségi alkalmak, az Egyház nem csak egy világméretű egyesület. A hit nem csupán tapasztalat, bár mindig társul hozzá valamilyen megtapasztalás. A másik, hogy vegyük számba azokat a jeleket, amelyek a mi közösségeinket is elevenné teszik. Hogyan valósul meg bennük a befogadás, a gyengék, a szegények, az idősek felkarolása, hogyan él bennük az apostoli bátorság és tettrekészség? Mit tehetünk mi magunk is azért, hogy ne elfojtsuk, hanem szárnyalni segítsük embertestvéreinket?

Amire Istennel együtt tekintünk, az növekedni kezd.

A nekünk adott Lélek kiált Istenhez, kiált értünk és egymásért is: fedezd fel, amit Isten benned és általad művel!

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír