A mennyország kulcsa

Az evangéliumban Jézus elénk állít két életet: egy névtelen dúsgazdag emberét, aki mai kifejezéssel luxusban, bőségben él, valamint a szegény Lázárét, aki a kapu előtt éhezve, fekélyekkel borítva várja a gazdagok asztaláról leeső morzsákat. Korunk szempontjai alapján látszólag egy sikeres és egy kudarcba fulladt életút tanúi lehetünk, úgy tűnik, ez a két ember visszavonhatatlanul pályára állította az élettét. A Názáreti Jézus ezzel szemben egy olyan pályáról beszél, amely az örök életben teljesedik ki igazán.

Emberi kategóriák szerint a különbség óriási, de Jézus rávilágít arra, hogy Isten előtt számos helyzet megfordul. A példabeszéd nem a rátermettség és a siker logikáját hangosítja fel, hanem az együttérzés, az együtt szenvedés képességének nagy kegyelméről tanít.

A dúsgazdagként megismert ember mindent megkapott, amit a világ nyújthat, ám az evangélium nem ír arról, hogy kegyetlen vagy gonosz lett volna. Egy ennél sokkal egyszerűbb mozzanatra világít rá. Csupán egyetlen dolgot mulasztott el: nem vette észre a kapuja előtt fekvő rászorultat. Példája arra figyelmezteti a Krisztus-követő embert, hogy a bűn nem csupán abban áll, hogy valami rosszat teszünk, hanem abban is, hogy elmulasztjuk vagy egyenesen nem akarjuk a jót. A jó pedig nem a nagy és látványos mutatványokban, hanem az irgalmas és jóságos cselekedetekben igazolódik.

Lázár, akit az ajtó előtt találunk, olyan nevet kapott, melynek jelentése: Isten segít. Olyan csendben, és mindenkitől elhagyatva élt, hogy földi élete teljesen jelentéktelennek tűnt, ám a mennyei Atya nem hagyta el, nem feledkezett meg róla.

Isten senkiről nem feledkezik meg, aki csendben szeret. A csend nem gyengíti, hanem hitelesíti a szeretetünket. Lázárt nem a látványos gazdagsága, hanem hite, türelme és csendes szeretete emelte Ábrahám kebelére.

Értékességünket nem a birtokolt anyagi javak határozzák meg, hanem az Istenhez tartozásunk. Személyes hitünk a legnagyobb kihívásokban is erős horgonyként szolgál, segít kitartani, hűséggel megérkezni az Atya elé. Aki nem itt a földi életben akar mindent megszerezni és az örök élet távlata nélkül önmagát megvalósítani, az reménnyel készülhet arra, hogy élete Istenben fog igazán beteljesedni. Ez a belátás és hit azt üzeni:

most van az az idő, amikor dönthetünk.

A másik emberhez való viszonyunk, hitünk, irgalmas cselekedeteink már itt és most formálják örök életünket. A halál után már nem tudjuk pótolni, amit elmulasztottunk. Meg kell tanulnunk az örök élet felé vezető úton járni, amelyre nem egyedül kaptunk meghívást, hanem együtt. Nem csak a magunk erejéből léphetünk be az örök életbe, a mások iránti irgalom is kulcsa lesz ennek.

Szerző: Serfőző Levente

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír