Cserháti Ferenc püspök: Az égiekre irányuljon figyelmetek!

Azt mondják, hogy Paul Claudel, a neves francia író fiatal korában, Párizsban, egy átmulatott éjszaka után hazafelé tartott az egyik barátjával, s útközben betéved­tek egy templomba, ahol a hívek éppen Krisztus Urunk feltámadását ünnepelték. Egy idő után megilletődve és csendben távoztak, majd egyikük megszólalt: „Ezekhez az emberekhez képest mi úgy élünk, mint a kutyák.” És abban a pilla­natban mindketten úgy érezték, hogy valami rettenetesen hiányzik az életükből. Tulajdonképpen még azt sem tudták, hogy húsvét van, és ez mit jelent, de a hí­vek imádságos áhítata, a velük való találkozás, a feltámadási szentmise miszti­kus légköre felkeltette bennük az érzést, hogy valami rettenetesen hiányzik az életükből: „Ezekhez képest mi úgy élünk, mint a kutyák” (Friedrich Wetter).

Ez a két barát a fekete éjszakában öntudatlanul is megsejtette addigi bohém élete sivárságát, és mintegy ráérzett arra, hogy

az élet értelmét leginkább a húsvéti fel­támadás fényében lehet megsejteni, megérezni, felfedezni.

Ráébredt arra, hogy az égiek nélkül az ember még azt sem tudja, hogy honnan jön, merre tart, miért él.

Isten ugyanis Jézus Krisztusban mutatta meg az emberi lét teljességét és értel­mét: Jézus Krisztusban, akit mi, keresztények egyszerűen az új Ádámnak, új em­bernek, Isten új teremtményének vallunk. A hívő ember az isteni kinyilatkozta­tás fényében képes felfedezni az emberi lét legalapvetőbb sajátosságát, minde­nekelőtt azt, hogy az ember nem önmagától van, hanem Istentől származik: „Is­ten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27), amint ez a Teremtés könyvében olvasható.

Az isteni kinyilatkoztatás fényében felfedezhető, hogy minden ellentétes feltételezéssel szemben az ember nem önmagától való lény, még csak nem is a véletlenek produktuma, akkor sem, ha teste valóban a sokat vitatott evolúció következménye is lehet. Az em­ber Isten ajándéka és a Teremtő Isten akarata, működése által lett azzá, ami. A Biblia ezt leginkább képekkel szemlélteti: „Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét” (Ter 2,7) – olvassuk az egyik helyen. Másutt: Az Úristen saját képére és hasonlatosságára teremtette az em­bert, így lett élőlénnyé. Ez az Isten első üzenete az emberről.

De Istennek van egy végső üzenete is, és ez megtestesült szent Fiában, a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusban bontakozott ki, akiben az Atya feltárta, megmutatta az új Ádámot, az új embert, Isten új teremtményét.

Isten végső szava az ember­ről a húsvéti eseményekben hangzott el, amikor új életre keltette a sírból Jézus élettelen, halott testét.

Ez az újjáteremtés egészen másképpen történt, mint az első ember életre keltése, aki – mint említettem – ugyancsak a Teremtő Istentől nyerte el emberi létét, amelyet aztán mindnyájan megörököltünk, s mindmáig hordozunk, viselünk, megtapasztalunk. Az új Ádámot, Jézust szintén Isten támasztotta fel, keltette új életre, mégpedig éppen azáltal, hogy beléárasztotta saját isteni életét, Szentlelkét. Jézus emberi léte új, örök, isteni életet nyert. Ő nem csupán Isten képét és hasonlatosságát hordja magán, mint az első ember és utódai, hanem „őbenne lakik az istenség egész teljessége testi for­mában” (Kol 2,9), amelynek – éppen őáltala – minden halandó embertársa is „részesévé” vált. Jézus Krisztus „a láthatatlan Isten képmása, minden teremt­mény elsőszülöttje” (Kol 1,15) – összegzi Pál apostol. Feltámadása után a kíno­kat elszenvedett, keresztre feszített és meghalt Emberfia, a mi embertársunk Istennel és Istenben éli örök isteni életét, amint ezt az Úr érthetően közölte is, ami­kor Fülöp apostolnak kijelentette, hogy saját emberi természetében (alakjá­ban) látható az Isten: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9).

Miért állítottam párhuzamba az ember teremtését és újjáteremtését Krisztusban? Mi köze mindennek húsvéthoz és az ünneplők személyes életéhez? Mi köze mindennek az emberi lét teljességéhez és rendeltetéséhez? Keresztény hitünk és hitem szerint: nagyon sok!

Először is felidéztem az ember teremtését, mert mindaz, ami az első Ádámmal kapcsolatosan égi megvilágosítást nyert, mindenkire vonatkozik. Ugyanakkor arra is rá akartam mutatni, hogy mindaz, ami az új Ádámmal, a feltámadt Úr Krisztussal történt, ugyanúgy vonatkozik mindenkire, minden halandó ember­re. Isten ugyanis eleve arra rendelt minket, hogy „hasonlókká váljunk Fia kép­másához”, aki a sírból feltámadva elsőszülött lett a sok testvér között (vö. Róm 8,29). A keresztség által mindnyájan „egész istensége teljességéből” részesü­lünk, Isten fogadott gyermekeivé – az Emberfiához hasonlóan – olyan emberré válunk, aki új, halhatatlan és örök életre kelt; éppen arra az új, halhatatlan és örök életre, amelyre Isten az embert teremtette és meghívta.

Az emberi lét értel­me, hivatása, végső célja: a teljes, boldog és örök élet Krisztusban, az Istenben.

Krisztus feltámadásában megmutatkozott, feltárult emberi létünk teljes távlata, teljes kibontakozása, végső célja, rendeltetése és beteljesedése. Krisztusban megjelent az ember, teljes és örök valóságában.

Amikor megkeresztelkedtünk, Krisztus életének részesévé váltunk, és az Úr él­tető Szent Lelke által elkezdődött átalakulásunk, formálódásunk a feltá­madt Üdvözítő megistenült képére és hasonlatosságára. A keresztség éppen en­nek a végső átalakulásnak a kezdete. A beteljesedés viszont még előttünk van és várja megvalósulását, amint erre Pál apostol is szépen utal: „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és az életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve” (Kol 3,1–3). Az apostol arra emlékeztet, hogy a keresztség által már ebben a mulandó világban is Krisztus megdicsőült testének és éltető Szent Lelkének részesei vagyunk, s ezért életün­ket is „az égiekre”, a feltámadt Úrra, az ő életstílusára kell irányítanunk, hogy egykor vele együtt boldogan és örökké éljünk. Reményre vagyunk megváltva, mondja Pál a rómaiaknak és nekünk (Róm 8,24; vö. Spe salvi, 1.).

Napjainkban egyre kevesebben gondolnak az ember Istentől kapott túlvilági ren­deltetésére. Sokan úgy vélik, teljesen fölösleges „a fellegekben járni”, az égiekre irányítani figyelmünket, hiszen, amint mondják: „Az ember túlvilági rendeltetése és Isten nélkül is jól kijön és boldogul. Semmi szükség a húsvéti feltámadás boldogító örömhírére, az örök élet és boldog beteljesedés remé­nyére.” Ez a mentalitás oda vezetett, hogy húsvét fokozatosan kiüresedett, sokak számára tartalmatlanná, amolyan népi szokássá vált, amikor vidáman és gondta­lanul lehet szórakozni, utazgatni, élni, enni-inni, mulatni, jobb esetben szülői, rokoni és baráti látogatásokat tenni. Vajon valóban csak ennyi lenne a húsvéti feltámadás üzenete? Ennyi lenne az élet értelme? Semmi szükség többé feltáma­dásra, égi távlatokra, Isten megvilágosító, kijózanító és éltető kinyilatkoztatásá­ra?

Valóban semmi szükség Krisztus Urunk feltámadására, saját feltámadásunk, örök és boldog életünk zálogára?

Paul Claudel és társa egykor úgy gondolta, hogy Isten nélkül is jól boldogul; nekik elég lesz, ha esznek-isznak, hajnalig dorbézolnak, és élvezik az életet, amíg le­het. A húsvéti feltámadás örömhíre egy adott pillanatban mégis szíven találta és ráébresztette őket arra, hogy a lét teljessége nem csupán eszem-iszom, dínomdá­nom; mindennél sokkal többnek kell lennie! Többé már nem akartak úgy élni, mint a kivert kutyák: gazdátlanul, céltalanul, mocsokban, sárban, ínségben, csórón és reménytelenül haldokolva. Az ünneplő hívek társaságában felfedezték a húsvéti feltámadás örömhírét, az élet értelmét, célját és teljességét. Az ünneplő hívek közössége hozzásegítette őket ahhoz, hogy az égiekre irányítsák tekintetüket, és a megdicsőült Krisztusban keressék a teljes és boldog élet nyitját.

Kép: Ivan Rupnik SJ: A Feltámadt Krisztus (Szlovákiai Tábori Püspökség, Szent Sebestyén-katedrális)

Fotó: Slivoň József SDB

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.