Egyszerre szent és mindig tisztulásra szorul – Dogmatikus konstitúció az Egyházról

Nézőpont – 2022. december 13., kedd | 17:38

Szent XXIII. János hatvan éve – 1962. október 11-én – nyitotta meg a római Szent Péter-bazilikában a II. Vatikáni Zsinatot. Az évforduló kapcsán a zsinati dokumentumokról indítottunk sorozatot. Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára harmadik írását olvashatják.

A II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszaka 1963. szeptember 14-én nyílt meg. Mintegy kétezerkétszáz zsinati atya gyűlt össze a Szent Péter-bazilikában az ülésszakot megnyitó szentmisére, ahol akkor már különböző országokból származó tizenkilenc bíboros koncelebrált a pápával. A zsinati atyák közössége egy évvel Kennedy elnök meggyilkolása után, ugyanakkor XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű békeenciklikájának erejét érezve gyűlt össze. Kilenc hónapja zajlott le VI. Pál pápa szimbolikus szentföldi zarándoklata, melynek keretében ortodox és örmény egyházi vezetőkkel, és végül Athenagorasz pátriárkával is találkozott. Athenagorasz később Olivier Clement-nak így beszélt erről a találkozóról: „A jeruzsálemi találkozót és VI. Pál isztambuli látogatását csodaként éltem meg”.

Jó hangulat, a kiengesztelődés és a béke reménye uralkodott tehát a zsinati aulában.

Az ülésszakot megnyitó szentmise után VI. Pál hosszú beszédet tartott az Egyházról. A pápai és a püspöki hatalom viszonyáról beszélt, amely a zsinat egyik legfontosabb kérdése lett.

Az Egyházról szóló szövegtervezet egy része már ismert volt az atyák előtt a korábbi ülésszakokról is. Hiszen az I. Vatikáni Zsinat témája, a pápai primátus értelmezését elmélyítő és kiegészítő püspöki kollegialitásról szóló tanítás, melynek biblikus megalapozása a Tizenkettő kollégiumára vezethető vissza, már a második ülésszakban is elmélyült vita tárgya volt. A püspök feladata és szerepe, az ideális püspök alakja és a püspöki konferenciák megszervezésének sürgető szükségessége a Lumen gentium gerincét képező kérdések voltak. Az Egyház „egy hierarchikusan rendezett társaság, melyben az apostolok az utódok rendeléséről is gondoskodtak” – olvassuk a konstitúció 20. pontjában. Eközben a zsinat megfogalmazta azt is, hogy „az apostolok által rendelt püspökök, valamint ezek utódai egészen napjainkig az egész világon közismertté teszik és megőrzik az apostoli hagyományt”.

A püspök tehát az, akinek személyében megjelenik a közösségben Krisztus, az örök főpap, miközben ugyanennek a püspöknek az oldalán felszentelt papok állnak.

A püspökök a megszentelés, a tanítás és a kormányzás hivatalát a kollégium fejével, a pápával, valamint annak tagjaival való hierarchikus közösségben gyakorolják. Ez a leírás az Egyház egységének és apostoli voltának kifejezése, miközben a kollegialitás hangsúlyozása arra is vonatkozik, hogy a püspökök rendje az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén. Az egyes püspök eközben az egység látható princípiuma a részegyházakban, melyek az egyetemes Egyház képmásai, hiszen bennük (in quibus) és belőlük (ex quibus) áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.

A konstitúció beszél a papokról is, akiknek, mivel nincs főpapi méltóságuk, a püspököktől függenek és hozzájuk köti őket a papi méltóság. Miközben a püspök az Egyház egységének megtestesítője, a papok osztoznak vele ebben a feladatban: minden széthúzást kizárva kell törekedniük arra, hogy minden munkálkodásukat egyesítve a püspökök és a legfőbb pásztor, a pápa vezetése alatt szolgálják ezt az egységet. Nagy vitát ugyan nem kavart, de mindannyiunk életét érintő kérdésként jelent meg az állandó diakonátus lehetősége.

A diakonátust a Trentói Zsinat óta a papsághoz vezető úgymond átmeneti fokozatként kezelték, azonban a paphiány orvoslására indokoltnak tűnt a diakonátus egy ősi formájának helyreállítása lelkipásztori és karitatív feladatok ellátása céljából.

Ennek kapcsán még a kötelező papi nőtlenség lehetséges eltörlésének kérdése is felmerült, azt azonban jóformán egyhangú elutasítással fogadták.

A Lumen gentium negyedik fejezete a világi hívőkről szól. A zsinatot megelőző megújulás fontos gondolata volt a laikusok életszentségre való meghívásának témája. A keresztségünknél fogva ugyanis mindannyian keresztények a saját létünkben hordozzuk azt a szent és egyetemes papságot, amely a „lelki áldozatok bemutatására hív, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (vö. 1Pt 2,5). A zsinat szavakba öntötte a felismerést, miszerint a Krisztussal való mindennapi találkozásunk ott történik, ahol dolgozunk, ahol a törekvéseink és a vágyaink vannak. Ott kell tehát keresnünk a szentséget, ahová a leghétköznapibb feladataink kötnek bennünket (vö. Szent Josemaría Escrivá 1967. októberében). A zsinat kijelentette, hogy a világi hívők is részesei Krisztus papi, prófétai és királyi hatalmának a maguk módján, miközben teljesítik a keresztény nép küldetését úgy az Egyházban, mint a világban. Feladatuk, hogy az ideig való dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát, miközben a világban élnek, és különféle világi feladatokban és munkakörökben tevékenykednek a családi és a társadalmi élet megszokott körülményei között.

Életük kovász a világban, feladatuk pedig a világi élet struktúráinak megszentelése a mindennapi munka által.

Ilyen összefüggésben beszélt a konstitúció ötödik fejezete az életszentségre szóló egyetemes meghívásról, vagyis arról, hogy a különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akit Isten Lelke vezérel.

A dokumentum hatodik fejezet a szerzetesekről szól, akik létükkel, önátadásukkal, az evangéliumi tanácsokban való osztozással és a szüntelen imával ékesítik Krisztus jegyesét, az Egyházat, és a legkülönbözőbb szolgálatokkal válnak az egyetemes igazság jeleivé ebben a világban. Ez a fejezet vezet el végül a Lumen gentium hetedik fejezetéhez, amely az Egyház eszkatologikus, végidőbeli távlatait mutatja be. A szöveg „az üdvösség egyetemes szentségének” nevezte az Egyházat, amelyet Krisztus, mint a saját testét tette meg az üdvösség szentségévé, amikor a halálból feltámadva a Lelkét lehelte az apostolokra.

Az Egyházat tehát már a földön valódi, jóllehet még nem tökéletes szentség ékesíti.

Az Egyház a teremtett dolgok között él a történelemben, szentségeivel és intézményeivel együtt, várva az új eget és az új földet, a reményünk beteljesülését. A 49. pontban olvashatunk az Egyház teljes közösségéről, vagyis azokról, akik még a földön zarándokolnak, azokról, akik a földi életből eltávozva a még a tisztulás helyén, illetve azokról, akik már a megdicsőült állapotban vannak.

A vándorló, a tisztuló és a megdicsőült Egyház összetartozik: imádkoznunk kell tehát a tisztítótűzben szenvedőkért, miközben kérnünk kell a megdicsőült Egyház szentjeinek közbenjárását.

Az égiek emlékét – tanította a zsinat – pedig nemcsak jó példájuk miatt őrizzük, hanem azért is, hogy ezáltal megerősödjön az Egyház teljes közösségének egysége.

A Lumen gentium szövegét végül 1964. november 21-én, a harmadik ülésszak ünnepélyes lezárásakor hirdette ki a pápa, két másik szöveget, keleti egyházakról és az ökumenizmusról szóló határozatot is átadva Isten népének. Az ekkor elhangzó beszédében a pápa hangsúlyozta, hogy az Egyházról szóló szöveg nem változtatta meg a hagyományos tanítást, miközben az Egyház monarchikus és hierarchikus, illetve primátuson és kollegialitáson alapuló természetéről beszélt. A Lumen gentium nyolcadik, utolsó fejezete Máriáról szól. Mária az Egyház anyja (Mater Ecclesiae), akit különleges tisztelet (hyperdulia) illet meg, amelyet a pápa ebben a záróbeszédben is hangsúlyozott. Az Egyház anyjáról szóló kijelentést akkor nagy taps fogadta a Szent Péter-bazilikában, hiszen mindenki felismerte: a pápa új titulust adott a Szűzanyának. VI. Pál ebben a beszédében különösen nagy hangsúlyt helyezett Máriára, november 21-én, Mária templomi bemutatásának ünnepén, az egész Egyház elé állítva a Szüzet, aki „az élők anyja”, és aki által az élet eljött erre a világra. Tette ezt annak ellenére, hogy ezek a hangsúlyok esetleg gyengíthetik a zsinat ökumenikus törekvéseit, mert a szent pápa hite és meggyőződése messzebbre engedte őt tekinteni a rövidtávú céloknál.

Miközben a zsinati szöveg kifejezi meggyőződést, hogy az Egyház egyszerre szent és mindig tisztulásra szorul (vö. simul iustus et peccator), a szöveg arról is szól, hogy mivel Krisztus szegénnyé lett értünk,

az Egyház sem törekszik földi dicsőségre, hanem arra, hogy a Mestert követve örömhírt vigyen a szegényeknek.

Ebben az úton lévő Egyházban, Isten vándorló népének tagjaként várjuk mi is üdvösségünk boldog beteljesülését.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria