Ha távol az Úr…

A kitartóan, szinte már agresszíven igazságot követelő özvegyasszonyról és az önző bíróról szóló evangéliumi rész ismét Lukács evangélista sajátja. Bár megszokhattuk, hogy a jézusi példabeszédek mindig sarkítással élnek, mégis már-már zavarba ejtő, hogy a csak a saját érdekeit néző, „igazságtalan” bíró alakja mögött Istent kell észrevennünk: ha végül még egy ilyen ember is képes igazságot szolgáltatni, a jogot helyreállítani, csak azért, mert már nem bírja egy kiszolgáltatott asszony alkalmatlankodását, mennyivel inkább teszi meg ezt az Úr az ő választottaival?

Ez az első, legkönnyebben felfejthető mondanivalója a szövegnek: a kérésbe, az imádságba nem szabad belefáradni – s ezt hangsúlyozza a történet bevezetője is („Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk”). Már ez is lényeges:

a jézusi példázat szerint a keresztény ember imája elsősorban intenzív, alázatos, kitartó, Istenre rászoruló kérés; „éjjel-nappali kiáltás az Úrhoz” a megpróbáltatások közepette.

Ahogyan Aranyszájú Szent János mondja, Isten ugyanis azt akarja, hogy kérésünk által nyerjük el, amit jósága adni kíván nekünk.

Érdemes azonban egy pillantást vetnünk a perikópa tágabb szövegkörnyezetére. Előtte Jézus saját újra eljövetelének körülményeiről beszél: nemcsak az eljövetel váratlanságát hangsúlyozza, hanem azt is, hogy az a nap nem lesz különös, annyiban, hogy mindenkit mindennapos tevékenységben elfoglaltan talál. A példabeszéd vége pedig Jézus kérdése: talál-e majd hitet a földön, amikor visszatér?

Az evangélium így nemcsak arról szól, hogy az ima lehet fárasztó, és tűnhet értelmetlennek.

Utasítást ad arra is, hogy a keresztény embernek miként kell töltenie azt a köztes időt, amely a második eljövetelig tart: a keresztény imája a várakozás feszültségében zajlik.

Krisztus eljövetelére várunk, és ő arról is biztosítja az imádkozót, hogy Isten nem hagyja el azokat, akik küzdenek és rá várnak.

Szent Ágoston szerint ezért a példabeszédbeli özvegyasszony nem pusztán az egyéni hívőt, hanem az Egyházat jeleníti meg, amely elhagyottnak érzi magát Ura nélkül, és állandó küzdelemben áll ellenségével, a sátánnal („a vádló”). A keresztény ember élete tehát küzdelem, várakozás, kérés, az ima pedig ennek a feszült várakozásnak a fenntartója: ima és hit átjárják egymást. Aki imádkozik, az megerősíti, táplálja a hitét; a hit pedig megalapozza az imát.  

Jézus kérdése, hogy talál-e majd hitet, úgy is megfogalmazható, hogy talál-e majd olyan imádkozókat, akik várják az Úr eljövetelét, és állandóan hozzá fordulnak oltalomért. Lesznek-e olyanok, akik tényleg így imádkoznak, ilyen intenzíven, ilyen kitartással – az Úr eljöveteléért?

Szerző: Deák Hedvig OP

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír