Különös húsvét – Bíró László püspök írása

Húsvét vigíliáján mindig mélyen megérint, hogy három szimbólum egyszerre kap szerepet a liturgiában: a tűz, a víz és – a tömjén formájában – a levegő, azaz a három ősanyag, amelyek nélkül nem lenne lét. A hétköznapi életben a tűz és a víz mintha kioltanák egymást, és mi mégis együtt ünnepeljük ezeket a valóságokat. 

Tüzet szentelünk, és meggyújtjuk a húsvéti gyertyát. Újra meg újra énekli a liturgiát vezető: Krisztus világossága, és a nép válaszol: Istennek legyen hála. Korunk szenved a világosság, az igazi tájékozódási pont hiányától, szenved, mert ideológiák után szaladgál, amelyek folyton cserélődnek, így hát nem érzi biztonságban magát. Krisztus a világ világossága, a Feltámadott beragyogja az egész életet. Az ószövetségi zsoltáros szépen fogalmazza meg ezt: „A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, biztonságot ad vessződ és pásztorbotod.” (Zsolt 23,4)

A víz a keresztségi fogadalmak megújítása után a vízszenteléskor tűnik fel. Ezután a szertartás vezetője végighalad a templomon, és keresztségünkre is emlékeztetve meghinti a közösségünket szentelt vízzel. A nagyböjt ideje alatt olvastuk Ezekiel látomását, amelyben a Biblia arról beszél, hogy amikor majd újjáépül a jeruzsálemi templom, a küszöbe alól forrás fakad. Egyre nagyobb lesz az a víz, és a partján növények sarjadnak, amelyek gyümölcsöt érlelnek, és gyógyító levelet hoznak.

A harmadik őselem a levegő, az újra meg újra használt tömjén illata, ami körüllengi az egész templomot, az egész liturgiát. A feltámadott – szinte felfoghatatlan a titok – egyszerre tűz, víz, levegő. Ezért kiált föl örömében minden liturgiában az Egyház: „Íme, hitünk szent titka: halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” 

A húsvét titka örök, akkor is, ha most változtak a külső körülmények, és csak a médián keresztül tudjuk megünnepelni Egyházunkkal a húsvét misztériumát. A húsvét nem tűnik el attól, hogy nem a megszokott keretek között ünnepeljük.

Most, a karantén idején különös aktualitásuk van a húsvéti evangéliumoknak. A nagyszombati vigíliában olvasunk az asszonyokról, akik hűségesek a halott Krisztushoz, mennek, hogy megkeressék a holttestét. De nem a halott Krisztust találják meg, hanem az élővel találkoznak, aki szól hozzájuk, üzen velük: „Mondjátok meg, Krisztus él.” A húsvétvasárnapi evangéliumban pedig Péter és János futnak a sírhoz. A holttest helyett ők gondosan összehajtott gyolcsokat találnak, és egy angyalt, aki szólítja őket: „Mit keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt.” Ebben a kicsit talán letargikus időszakban a hívő embernek különleges hivatása meglátni az élő Krisztust, meghallani az üzenetét. Húsvétkor különösen feladatunk, hogy tanúságot tegyünk az élő Krisztusról. 

Most, hogy be vagyunk zárva az otthonainkba, ez alkalom lehet arra, hogy felismerjük, mennyire elidegenedtünk egymástól. De lehetőség arra is, hogy ismét rátaláljunk egymásra, és megelevenedjen közöttünk egy új fogalom, ami mégis ősrégi: családegyház. Ismerjük a kedves történetet, amikor Aranyszájú Szent János Konstantinápolyban lelkesen prédikált: „Ti, családok, egyház vagytok, kisegyház, ecclesiola.” A tömeg olyan szűnni nem akaró ujjongásban tört ki, hogy Aranyszájú Szent Jánosnak abba kellett hagynia a prédikációját, és másnap folytatnia.

Az ószövetségi zsidóság Krisztus után 70-ben szétszórattatott az egész földkerekségen, de mind a mai napig megőrizte identitását. Éppen a családi liturgia: a széderesték szertartása, amit a családfő végzett, az újra meg újra elvégzett péntek esti gyertyagyújtás és a családi körben zajló rituális étkezések tartották meg az önazonosságukat. Ennek az örökségnek mi is a részesei vagyunk, nekünk is a hivatásunk, hogy családegyház legyünk.

Tulajdonképpen az egész húsvét Krisztus önátadásának folyamatos ünneplése, apró részletekben. Nagycsütörtökön a papságát osztja meg velünk, fölszentelt papokkal: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az aznap esti szertartás szövegében ugyancsak Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait halljuk: „vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik, ez az én vérem, amely értetek ontatik”. Egy teológus fölteszi a kérdést: honnan tanulták a keresztények az önzetlen létet? Ennek okát abban találja, hogy minden Eucharisztia-ünnepléskor elhangzott a pro vobis, az értetek kifejezés. A keresztények időről időre hallották, hogy Jézus az értünk való lét, és a Jézus-követés nem más, mint követni ezt az értünk való Jézust. 

Nagypéntek a beteljesedés emléknapja. Jézus felkiáltott a kereszten: „Beteljesedett!”, majd lehajtotta a fejét, és kilehelte lelkét. Az értünk való lét, amely mindegyikünk hivatása, ekkor beteljesedett.

Húsvétvasárnap pedig azt látjuk, hogy Jézus az Atyának szentelte magát, odaadta magát értünk az utolsó csepp véréig. Azután pedig ennek a Krisztusnak odaajándékozta magát az Atya a feltámadásban a Szentlélek által. A liturgia a maga eszközeivel, szimbólumrendszerével Krisztus határtalan önátadását jeleníti meg, illetve a szentháromságos Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egymásra figyelését. Ez minket is arra hív, hogy a családon belül legyünk egymásra figyelők. A családegyház megújulásának ünnepe lehet ez a csöndesre fogott húsvéti ünneplés, amelyet ajándékul is kaptunk, nem csak büntetésül. A régiek így mondták: a család apja a család papja. A családfők legyenek a szent három nap közösségi megünneplésének vezetői a családjukban, és legyünk mindannyian önmagunk egymásnak ajándékozói. 

Ma is bennem él a gyermekkori húsvétok öröme, amikor láttuk, hogy lesz fű húsvétra, lesz mit szedni a nyuszinak. Szinte érzem az illatát a frissen sarjadt fűnek, amit a húsvéti piros tojás köré gyűjtöttünk. Ez volt a felszín, de felnőttként tudom, hogy ez a sarjadó fű húsvét titkát jelentette.

Sosem felejtem el, egy húsvétvasárnap reggel a pécsi székesegyházban nyitott gyóntatószékben üldögéltem, és egy kisgyermek, mert gyónó nem volt, odacsámborgott hozzám. Az ölembe furakodott, és megkérdezte a maga bizalmas gyerekmódján: „Laci bácsi, miért támadt föl Krisztus?” Nem egyszerű megfelelően válaszolni erre. Végül ezt mondtam: „Tudod, amikor a szüleid hosszú útra kelnek, és te alszol, akkor fölébresztenek, mert szeretnek, és nem akarnak magadra hagyni téged. A mennyei Atya szerette az Úr Jézust, és nem akarta a halálban hagyni, ezért életre keltette.” 

Egy harmadik történet is kötődik bennem a húsvéthoz. A kórház fogságában vagyok, és egy harmadik osztályos kislánytól, akinek az édesanyja itt dolgozik és ezért már ismer, rajzot kaptam. Meglepődtem a művészi alkotásán, amely a lapot egyharmad-kétharmad arányban két mezőre osztotta fel. A kisebbik részbe lerajzolt engem, amint ülök a tolókocsiban, és ezt írta fölé: „nem tud járni”. A képmező kétharmad része fölött pedig ez a felirat: „tud járni, tanítom görkorcsolyázni”. Ott a kislány előttem, hatalmas görkorcsolya a lábamon. A kisebb képen szomorú volt a felhő, lógott az ajka, akárcsak a napnak, és esett az eső, lehullottak a fáról a levelek; magam is szomorú vagyok a tolókocsiban. Ahol már tudok járni, ott minden csupa mosoly: a felhő, a napsugár, a sarjadozó fa mosolyog, minden derűs. Vajon nem húsvéti kép-e ez? Megtalálni az arányokat: egyharmad a szomorúság, kétharmad az öröm.

Befejezésül még hadd hozzak egy-egy idézetet szülővárosom, Szekszárd két óriásától, Babits Mihálytól és Dienes Valériától, akik együtt is játszhattak annak idején a Séd partján, hiszen mindössze két ház választotta el családjaikat egymástól. Babits Mihály 1936-ban írt verse a Ha nem vagy ellenállás: 

„Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap. 
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt. 

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. 
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél! 
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét. 

(…)

Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.” 

A másik nagy ívű gondolkodó, Dienes Valéria a következőket írja: „Az emberlélek nehezen mélyed a saját szellemiségébe, fogva tartják saját érzékei, és arra van berendezve, hogy eltöltsék vagy életképessé tegyék, hogy eligazítson az »egyetlen fontosban«, egyszerűen a hit fennmaradásában. De a szellem, tudjuk, hogy ezt a fennmaradást őrzi, a léleknek ez mélységes feladata. Nem az a lényeg, hogy ez az élet önmagáért megmarad-e. Mert célja nem önmaga, hasztalan énekli ezt bele minden érzékszerve, minden életműködése. Mert vannak ennél magasabb érdekek, és a szellem tudja, hogy ezt a fennmaradást néha oda kell áldozni valamiért, amelyről egyszer mondotta valaki, hogy nem innét való, nehogy elmerüljünk abban, »ami innét való«.” 

Az ember örök kísértése, hogy lelke függőleges irányát elnyomja a horizontális. Azt gondolom, mind Babits sorai, mind Dienes Valéria gondolatai arra hívnak bennünket, hogy most se sodródjunk a világ hangulatával, ne merüljünk el benne, hanem emelkedjünk felül; ne legyünk olyasvalakik, akiken átfúj a szél.

Így kívánok áldott húsvétot mindnyájunknak!

Bíró László püspök

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.