Nővérünk, a halál – Gondoskodó jelenlét az idős szülők, nagyszülők mellett, a végső pillanatig

Két, a Sant’Egidio közösségben gyökerező család életének egy-egy szelete ez, mert barátként, testvérként őket láttam. Sokan mások is gondoznak idős, beteg szülőt, rokont, sokféle forrásból táplálkozva, odaadó szeretettel, olykor komoly lemondások árán, szűkölködve. Az alábbi írás ennek az odaadó szeretetnek olyan történeteit mutatja be, amelyek hátterében a szülők, nagyszülők iránti szeretet mellett egy rendkívüli tapasztalat is áll, amely Isten szavából merít, s azt váltja számtalan konkrét gesztusra a hétköznapokban, együttérezve a szegényekkel, az elesettekkel, köztük az intézetekben élő idősekkel.

Nővérünk, a halál – ez a címe a Sant’Egidio közösséghez tartozó Vincenzo Paglia érsek magyarul is megjelent, az élet és a halál méltóságáról szóló könyvének, amelyben szerző hangsúlyozza:

az idősek és a haldoklók életük utolsó leheletéig tanítanak minket arra, hogy csak a mindannyiunkat érintő halált elfogadva tudunk hiteles emberi kapcsolatokkal és értékekkel teljes életet élni.

Létfontosságú tanítás ez korunkban, amikor a halál egyre inkább tabu, amellyel szembesülve elbizonytalanodunk, nem találjuk a szavakat, a válaszokat.

Tamás és Mónika orvosok. Pécsen éltek öt kisgyermekükkel, amikor 2006-ban magukhoz vették Tamás nagyszüleit, a testileg meggyengült nagypapát, Imre bácsit és a nagymamát, Sári nénit, akin egyre jobban eluralkodott az Alzheimer-kór.

A másik házaspár, Péter és Zsuzsa, valamint két gyermekük életéből hét év telt el az idős szülők, Ági néni, Zsuzsa néni és Feri bácsi gondozásával. E hosszú idő alatt a kísérés többféle formáját megélték. Ami állandó volt, az a szerető és gondoskodó jelenlétük a beteg szülők életében, akár kórházban, akár a saját otthonukban, de leginkább a nagyszülők otthonában. Mert vallják, hogy az idősek leginkább ott érzik jól magukat, ahol mindent ismernek, ahol leélték az életüket, s ahol talán megvan még körülöttük a korábbi társadalmi háló egy-egy darabkája is: szomszédok, barátok, a boltos…

A pécsi család öt gyermeke közül a legkisebb kétéves volt, és Mónika éppen ismét dolgozni kezdett, amikor a két nagyszülő hozzájuk került. Korábban is rendszeresen látogatták őket, és észrevették, hogy a nagymama demenciája miatt már képtelenek ellátni magukat. Először háziápolót fogadtak melléjük, majd egy kórházi kezelés után magukhoz vették őket.

Szenteste reggele volt, a gyerekszobát átalakították a nagyszülőknek, akik karácsonyi ajándékként érkeztek. A két nagyobb lány felköltözött a félkész tetőtérbe, ahol a lépcsőből csak a vasváz volt meg, a lépcsődeszkák még hiányoztak. Mami több mint két évig élt náluk, Papu három hónapig. A nagypapa sokáig nem volt hajlandó beszélni az élet végéről, csak amikor a műtétje után fürdetni, pelenkázni kellett, akkor kezdte elfogadni a gyengeségét.

A halálról és az életről az éjszaka közepén lehetett beszélgetni vele, hajnali egy és három óra között.

Halála előtt Mónika zsoltárokat olvasott az ágya mellett. Ezen az utolsó reggelen megreggeliztette, majd délelőtt eltávozott Tamás nagypapája. Rájuk bízta, hogy vigyázzanak Mamira.

Egy alzheimeres beteggel nem egyszerű az élet, órákig tudnának mesélni, mennyi feladat volt vele, de leginkább arról mesélnek, milyen sok vicces jelenet tarkította az együttélésüket. Nyaralni is mindig elvitték magukkal. Egy alkalommal a nagymama a kedvenc ezüstszínű esőkabátjában üldögélt a verőfényes tóparton – milyen jól látszott így messziről! –, miközben a család a gyerekekkel fürdött. Egy iskolai tábor résztvevőinek érkeztekor a fiatal tanár bácsi igencsak meghökkent, amikor a nagymama, az egykori tanítónő, korábbi emlékeitől indíttatva csatlakozott a gyerekekhez…

A családdal együtt lakó Mami teljes életet élhetett a dédunokákkal körülvéve. Délutánonként ő is ment mindenhová, ahová Mónika a gyerekekkel; szeretett járkálni, jó fizikai erőben volt. Otthon a nagyobb gyerekek tudták, hogyha ki akarnak menni a házból, melyik polcról kell levenniük a kilincset; a lakásban ugyanis a nagymama biztonsága érdekében nem volt kilincs az ajtókon.

Persze nem minden pillanat volt ilyen vidám. Mónika azt is elmeséli, milyen nehezen élte meg, hogy egy intelligens ember napról napra egyre jobban leépül, nem ismeri meg őket, s a végén már a Miatyánkot sem tudja, pedig egész életében imádkozott. A legkisebb testvér születése előtt még képes volt egyszerre négy gyerekre vigyázni. Később, betegen mindig pakolt, mint az alzheimeresek általában, ezért Mónika sokszor feladatot adott neki: teregetett, gereblyézett. Két év alatt öt gondozónő váltotta egymást napközben, ő pedig minden délután vele volt, a gyerekekkel együtt rá is vigyázott. Megrendülten teszi hozzá, hogy ez sok lelkiismeret-furdalással is együtt járt, hiszen nagyon nehéz folyamatosan türelmesnek lenni egy alzheimeres beteggel.

A halálos ágyán Mami mindenkitől elbúcsúzott, a régen látott rokonoktól is. Fontos volt odahívni a hozzátartozókat, hogy az elvarratlan szálak is a helyükre kerüljenek, mert addig nem tud elmenni, aki halni indul, és a másik életében is örök lelkifurdalás marad, ha nem simítják el a konfliktust.

A másik házaspár, Péter és Zsuzsa történetének az elmúlt években voltam tanúja. Először Péter anyukája került kórházba. Nyolcvanhat éves volt, amikor hirtelen elesetté és zavarodottá vált. Ezután néhány hétig náluk lakott, de éjszaka nyugtalanul aludt, nem tudta, hol van. Úgy döntöttek, hogy hazaviszik a saját lakásába, és fogadnak mellé valakit. Erdélyi, kárpátaljai asszonyok váltogatták egymást több mint egy éven át. Az Alzheimer-kór éppen azért szörnyű, mert látható, hogy a beteg nem érzi jól magát, ideges, türelmetlen. A saját környezetében jobban feltalálja magát. Vasárnap mindannyian vele voltak: együtt ebédeltek, zenét hallgattak. A zenének terápiás hatása van ezeknél a betegeknél, ha életük során szerették a zenét. A régi melódiákat az emlékezet sokszor tovább megőrzi, mint a neveket, arcokat. Ági mama csak az utolsó öt napot töltötte kórházban, de ott sem maradt egyedül soha: a fia gyakorlatilag beköltözött mellé, és csak átöltözni járt haza. Beszélt hozzá, simogatta, fogta a kezét, imádkozott az ágyánál. Az volt az álma, hogy ott lehessen a halála pillanatában, és ez sikerült is. Péter hozzáteszi,

ha a kórházban az ápolók azt látják, hogy türelmesen, derűsen ott vagyunk még a haldoklóval is, az számukra is megerősítést jelent. Fontos nekik, ha látnak olyan embereket, akik a végsőkig kitartanak a beteg mellett.

A kereszténység bátorít, hogy találkozzunk a halállal, vonjuk be mindenfelől szeretettel, hogy így gátoljuk meg az élet és a remény fölötti diadalát – írja könyvében Vincenzo Paglia. Péterék családjának története szép tanúságtétel a halállal való családias, bensőséges kapcsolatról, erről a különös misztériumról.

Az élethez hozzátartozik, hogy ott vagy akkor is, amikor elérkezik a vége, és megérinted, felöltözteted a szerettedet.

Halála után Ági mamát lemosdatták a kórházban, felöltöztették szép ruhába. Zsuzsa számára hosszú út vezetett idáig, tanító szavak és az irgalmasság kisebb-nagyobb gesztusai: olvasta Polcz Alaine könyveit és ápolta intézeti idős barátait.

Hiába költöztek nagyobb lakásba, végül minden szülő az otthonában szeretett volna maradni, a megszokott környezetében, és ők úgy döntöttek, hogy teljesítik a kívánságukat. Ápolót fogadtak melléjük, előbb csak néhány órára, aztán már huszonnégy órában. Ez azonban csak akkor jó, ha a családtagok, a gyerekek és az unokák folyamatosan látogatják őket. Idős szülőről gondoskodni olyan, mint valami ügyelet – mondják. – Nem tudod, mikor hívnak telefonon, mikor adódik vészhelyzet, mikor kell bemenni a kórházba vagy mentőt hívni. Azt sem tudod, hol alszol aznap este… Amikor Péter hetekig az édesanyjánál lakott, mert a gondozónő elment, és nem találtak még helyette másikat, olykor az egész család utánament aludni, hogy ne legyenek olyan sokáig távol egymástól. Zsuzsa édesanyja, Zsuzsa néni halála után pedig mindenki beköltözött egy hónapra Feri bácsihoz, összehúzták magukat nála, hogy ne maradjon egyedül, miután elvesztette a feleségét, akivel hatvanhat évig élt együtt.

Zsuzsa néni 2015-ben lett egyre betegebb, eleinte segítségre, később ápolásra szorult. Az akkor már kilencvenéves Feri bácsi naponta elbuszozott hozzá a Szent Ferenc Kórházba. Nagyon megrendítette őt a testi gyengeség látványa; mindig férfiasan erős akart lenni, aki mindent megold, mindig megmondja, mi a helyes. Megváltozott ez idő alatt, megértette, hogy el kell engednie dolgokat. Azért is tudott szépen meghalni, mert megtanulta elfogadni a gyengeséget. A hithez is így került közelebb. Felesége 2020 szeptemberében bekövetkezett halála után, amikor mind a négyen nála laktak, hozzászoktak az evangélium közös esti olvasásához és az imádsághoz. Amikor aztán a covid-járvány miatt a család hazaköltözött, minden este átmentek hozzá, és a gondoskodás konkrét gesztusain túl egy órát beszélgettek, együtt imádkoztak Feri bácsival. Hosszú út vezetett odáig, hogy ő is nővérének fogadja el a halált.

Zsuzsa és Péter is szívmelengető történeteket mesélnek, amelyekből a komikus elemek sem hiányoznak. Felidézik például azt az időt, amikor a már szinte mozgásképtelen apukával nyáron leköltöztek két hétre a Balatonra, és – a fürdőzők ámulatára – sikerült bevinniük őt a vízbe: a kerekesszékkel elmentek a tóba vezető lépcsőig, majd ketten támogatták, hogy legalább térdig be tudjon menni a vízbe. Mekkora boldogság lehet egy ilyen kicsinek tűnő dolog egy idős embernek, aki világéletében vitorlázott, a Balaton szerelmese volt!

És mit jelent vajon egy gyereknek, ha látja a nagyszülők, a dédszülők leépülését, s emellett a szülei odaadó gondoskodását? Péter és Zsuzsa családjánál volt, hogy az apuka hetekig nem volt otthon, máskor esténként felváltva látogatták a nagyszülőket, és a gyerekek mindig azt kérdezgették, hogy otthon alszanak-e. Ez egyrészről hiány, másrészről viszont olyasmi, amit jó, ha megtanul egy gyerek. Olyan örökség ez, amit talán ők is a magukévá tesznek, és másképp néznek majd más idősekre. „Remélem, egyszer ránk is” – osztja meg Zsuzsa a gondolatait. A gyereknek éppen a családban lehet és kell megtanulnia, hogy nem feltétlenül ő a világ közepe: gondolataink középpontjában az áll, aki a leggyengébb, a leginkább rászoruló. Péter kiemeli, hogy

társadalmunk problémaként tekint a hosszú élet ajándékára, és a „megoldást” az intézményes elhelyezésben látja. Ezzel azonban szelet vet, és vihart arat

– ahogyan Ozeás próféta írja. Aki ma fiatal és sikeres, egyszer annak is a magány lehet az osztályrésze.

És hogyan tudták mindezt megvalósítani? Talán két dolog kellett ahhoz, hogy sikerüljön. Az egyik az imádság, a Sant’Egidio közösség igehirdetésén keresztül annak megélése, hogy az evangéliumi történetek a mi történeteink, és Isten szavának hallgatása nyomán átalakul a szívünk. Egymást tanítjuk, miközben úgy töltjük együtt az időt, hogy Isten szava is jelen van köztünk. Mónika zsoltárokat olvasott Imre bácsi ágyánál, és Mami, bár nem tudni, mit értett meg belőlük, mindig ott volt, fogni akarta a férje kezét, aki pedig már másfelé nyúlt, a túlvilág felé.

Az imádságon túl a másik segítséget pedig a család, a házaspárok összetartása jelentette. Nem kérdés, hogy elférünk a lakásban akkor is, ha nincs kész, ha a gyerekeknek is áldozatot kell hozniuk ezért. Nem kérdés, hogy néha külön kell lenniük a családtagoknak, hogy ott lehessenek az idősek mellett is. Mindig egyetértettünk – mondja Zsuzsa, és hálásan beszél arról, milyen jó, hogy férjével testvérként viszonyultak egymás szüleihez. Péterrel ők mindketten egykék, elvileg csak egymásra számíthattak idős szüleik gondozásában. De mégsem így volt. Támogatták őket a nagyszülők barátai, szomszédai, a háziorvosuk és a saját barátaik, akik az idős szülők barátai is lettek ezek alatt az évek alatt.

Péter az édesanyja halálos ágyánál megértette, hogy soha nem szabad feladni, mert attól nem lesz jobb. Az utolsó pillanatig azon kell lenni, hogy mitől érezheti magát jobban a beteg abban a helyzetben, amiben éppen van, bár egyre alacsonyabb szinteken. Ez küzdelemmel jár: a gondozóval, az orvossal, magával a beteggel is… És leginkább saját magunkkal, hogy a fáradtság ellenére ne adjuk fel. De velünk van Isten szava. Áldozattal, lemondással jár-e mindez? Fárasztó volt, de „nem tehettünk másként” – mondja Zsuzsa. „Ez a kérdés igazán fel sem merült” – teszi hozzá Péter, akinek eszébe jut, amikor Jézus Ozeást idézi a farizeusoknak:

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Az Úr ezzel nem erkölcsi tanítást ad, hanem az örömteli élet titkát osztja meg.

Fotó: Sant’Egidio; Zsuzsa és Péter családi albuma

Thullner Zsuzsanna / Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember október 29-i számában jelent meg.