Pál végrendelete

Pál apostol két levelet írt legkedvesebb munkatársának, Timóteusnak, legalábbis így őrizte meg őket az Újszövetség. A második levelet úgy is szokták emlegetni, hogy az Pál végrendelete. Nem véletlenül. A végrendelet általában összegző jellegű irat, amely utal a halál közelségére, s ezzel kapcsolatban különféle intézkedéseket tesz. A végrendelkező azokhoz fordul, akik tisztelik és becsülik őt, s akiknek végakaratát kijelenti, esetleg megfogalmaz valamit élettapasztalatából.

Ezek a jegyek szinte kivétel nélkül megjelennek a vasárnapi szentleckében, amúgy pedig az egész levélben. A „szeretett fiam” megszólítás a levél első sorában, címzésében olvasható, Pál azonban másutt is sokszor megszólítja Timóteust. Egyszer „gyermekemnek” mondja (2Tim 2,1), többször meg tegezve fordul hozzá. Timóteus így a megszólításokon keresztül és személyes emlékek formájában is mindig jelen van az olvasó számára. Ebből azt a tanulságot érdemes levonnunk, hogy igazán fontos dolgokat fontos embereknek tudunk kimondani.

A legféltettebb kincseinket azokra tudjuk rábízni, akiket szeretünk, illetve akik szeretnek minket. Timóteus Pál tanítványa, szinte gyermeke – s mintegy képviselője is azoknak, akikre tanítását mostantól rábízza.

„Véremet nemsokára kiontják áldozatul, elköltözésem ideje közel van” – írja Pál. Az italáldozat az ókori világban gyakran egy nagyobb áldozat melletti kisebb értékű felajánlást jelentett. Pál talán a saját kiontott vérére is gondolt, amellyel Krisztus teljesebb áldozatához kapcsolódik. Az eredeti szöveg nem elköltözésről beszél, hanem „eloldozásról”, amely talán egy hajó továbbindulására céloz. Közismert ókori kép szerint a földi élet olyan, mint hajós látogatás egy szigeten, ahonnan adott jelre tovább kell menni, el kell oldani a hajó kötelét ettől a bizonyos szigettől. Az élet végessége megőriz egyfajta komolyságot, megadást a megmásíthatatlan tények előtt. Pál azonban nem esik a melankólia fogságába.

Az ő ideje nemcsak elmúlt, hanem eltelt, megtelt nagyszerű ajándékokkal. Ha visszatekint, győztes küzdelem, végigfutott pálya, megőrzött hit jut eszébe.

Ha pedig előre: a győztesnek járó koszorú és jutalom, amelyet Krisztus, az igazságos bíró ad neki.

Mindez még csak személyes búcsú és elégtétel lenne. Beárnyékolhatná esetleg valami bosszú vágya, hiszen ha van győztes, általában vesztesnek is lennie kell. Pál sorai éppen azért fényesek, mert nem a legyőzötteken, még csak nem is a tétlenkedőkön vagy a meghátrálókon köszörüli a nyelvét. Ezeknek megbocsát, azokkal nem is foglalkozik. A győzelem számára ez: másokkal együtt célba érni, az Úr megjelenését megtapasztalni.

Ünnepélyes, súlyos, szép sorok ezek.

Jó lenne egyszer így érni a pálya végére. Nem magányosan, nem is hősi pózt keresve, mégis tisztán és reménnyel tele.

Szerző: Martos Levente Balázs

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír