Párbeszéd a liturgiáról: A keresztvetés

„A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek, közben a pap a nép felé fordulva mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A nép feleli: Ámen.” (Római misekönyv, A nép részvételével bemutatott mise rendje, Bevezető szertartás 2.)

A katolikus keresztény hagyományban minden imádságot, így a közös eucharisztikus ünneplést is megnyitó gesztus a keresztvetés. Kisgyerek korunkban az összetett kéz mellett talán ez az a mozdulat, amit leghamarabb elsajátítunk, amikor Istenhez fordulni tanítanak bennünket szüleink. Bevésődik, és megmutatja, hogy egész testünket, lényünket megjelöli a titok, amit ünneplünk. Ez a Szentháromság titka, annak titka, hogy Isten közösség, és önmagából örökké kilépő, önmagát folytonosan adó szeretet. Ez számunkra az értünk keresztre feszített és feltámadott Jézus Krisztusban nyilvánult ki. Az ő jelét viseljük, az ő jelét rajzoljuk testünkre.

A keresztvetést kísérő szavak is – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – magától a feltámadott Jézustól származnak, akinek ezek az utolsó szavai tanítványaihoz, Máté evangélista szerint: Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. (Mt 28,19–20) Ezek a szavak tehát elhangzottak felettünk, amikor a keresztség pecsétjét megkaptuk: azóta Isten tulajdonul lefoglalt gyermekei vagyunk, az ő jele alatt élünk, hozzá tartozunk, és a Feltámadott velünk van, itt és most. Erre is ébreszt föl bennünket a szentmise elején a keresztvetés.

Ez egy ünnepélyes gesztus. Jó, ha nem sietjük el. Jó, ha a liturgiát vezető pap is megadja a módját, talán hagyhat egy leheletnyi csendet a keresztvetés előtt, ránézhet a gyülekezetre, hogy a kezdőénekből mindenki megérkezhessen ebbe a jelentőségteljes, közös mozdulatba. Hisz annyi minden sűrűsödik ebben, és annyi mindenre odaviheti a figyelmünket: Isten tulajdonul lefoglalt népe vagyunk, hozzá tartozunk, testestül-lelkestül befogadjuk az ő szeretetét, és fölvesszük keresztünket, hogy így követhessük őt.

Ámen – válaszolja az ünneplő közösség. Legyen így! Beleegyezünk, hozzájárulunk, szabadon bevonódunk ebbe a szeretetbe, hiszen, bár elválaszthatatlanul hozzá tartozunk, Isten sohasem kényszeríti magát ránk, hanem hívő, szerető válaszunkat várja.

Fotó: CNA

Magyar Kurír