Útravaló – 2020. augusztus 20., Szent István király, Magyarország fővédőszentje

Szedő Dénes rendtársunk a XX. század elején, még kisgyerekként a Szent István-bazilika előtt sétált, és annak homlokzatán látott egy latin nyelvű feliratot. Kérte, fordítsák le neki. Ekkor hallotta először: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). A zsidó vallású fiút ez a mondat indította el a Jézus-keresés útján, így lett az Utas és holdvilág Ervinje-Szeverinje, Szerb Antal számára a szent, ezáltal (is) a magyar irodalomtörténet része. Szent István királyunk ünnepén mi is álljunk meg, és szemléljük nemzeti önazonosságunkat ennek a mondatnak a fényében.

Én vagyok az Út. Amikor államalapító királyunk nemzetté formálta a különböző törzseket, annak legfontosabb összetartó erejeként – miként az Intelmekben is utal erre – Jézus Krisztust jelölte meg. Ez történelmi adottságunk, amit el lehet utasítani a jelenben, a történelem viszont nem engedi meg, hogy Krisztus nélkül értelmezzük a múltunkat, mert az nélküle érthetetlen. A kereszténységnek ez a történelmen túlmutató, de Szent István király által történelmünk részévé tett gyümölcse például, hogy a nemzet részeként országunkban a nemzetiségek ma is békében élhetnek, és hogy a kereszténység jelenlétének különböző területeit nemcsak az Egyház karolja fel, hanem az állam, a társadalom is szerepet vállal ebben.

Én vagyok az Igazság. Jól tudjuk, a dolgok helyes értelmét nem csupán aktuális alkalmazásuk, hanem végső lényegük adja meg. István király, amikor Mária által felajánlotta koronáját, Jézus halála előtti cselekedetébe helyezkedett: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Ugyanakkor a Jelenések könyvének nagy győzelmi ünnepét is elővételezte: „koronájukat is leteszik a trón elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4,11) Valahányszor tehát nemzetünkért imádkozunk, István király példája nyomán ahhoz a Jézushoz csatlakozunk, aki lelkének felajánlásával mindannyiunkat elhelyezett Isten szeretetében; tette ezt azokkal, akiket szeretett. A végső dolgok mellett hozott döntéseink pedig már a történelemben elővételezik a végső győzelmet, és ha ezt természetességgel, jó szívvel, valamint önfeledt boldogsággal éljük meg, ahhoz még csatlakozni is lehet. Ezzel a legmeghatározóbb rétegeiben formáljuk a nemzetet.

Én vagyok az Élet. „Ki az, aki elmondhatja magáról: én vagyok az Élet? Csak az Isten!” – ötlött fel Szedő Dénesben, a gyermekben, majd 1919-ben a Kálvin téri templomban megkeresztelkedett, amikor pedig az evangéliumi tanácsokról kérdezte a lelkészt, az azt mondta neki, menjen egy-házzal odébb, a katolikusokhoz, mert ott, a szerzetesek élik ezeket. Ahhoz, hogy a hit ereje felül tudja múlni az elé emelkedő falakat, olyan finomnak, szelídnek, az ég felé irányulónak kell lennie a magyar keresztények életének, mint a tömjén füstjének, amely a tűzzel, Krisztussal való egyesüléséből nyeri erejét. Amikor merünk Krisztussal eggyé válni – miként szent királyunk is tette –, akkor hordozzuk nemzetünk számára a jövőt és az életet.

Ozsvári Csaba az egyik domborművén a betlehemi Gyermek előtt hódoló három király alakjában a három magyar szent királyt jelenítette meg, ahol Szent István a koronát tartja kezében. Vele megkezdődött nemzetünk hódolata az Üdvözítő előtt, és azóta is számtalan nemzedék, különböző ajándék, áldozat és élethelyzet érkezett el a Gyermekhez. Ma mi, korunk katolikusai hódolunk Isten előtt, könyörögve: a vele való találkozás erőt adjon ahhoz, hogy ránk is igaz legyen a megállapítás, ami a bölcsekre: más úton tértek vissza hazájukba (Mt 2,12), vagyis Krisztus-keresésünkkel egyre szorosabban az üdvösség történetéhez kapcsoljuk ezt a nemzetet.

Magyar Kurír